Azt szoktam mondani: a legnagyobb áldás abban, hogy a kommunizmus idején nőttem fel, az, hogy megtanultam a sorok között olvasni. Vettem a fáradságot, és elolvastam Zelenszkij „győzelmi terv”-ét, amiről a magyar miniszterelnök ironikusan megkérdezte, hogy „Miért, akkor eddig egy vereségi tervvel meneteltek előre?”
Amit ott olvastam, azt már egyszerűen nem lehet szó nélkül hagyni! A háborúk esetében, de az értelmes kormányzás esetén is mindig az a kérdés, hogy mi lehet a legrosszabb következménye valaminek. Például jelen esetben, hogy egy nem NATO-tagország számára egy megvalósult NATO-státusz nem lenne-e egyenlő az irányítási jogkörök átruházásával. Ahogy a két nagy és egymást végtelenül becsülő ellenfél, Deák Ferenc és Kossuth Lajos egy korábbi választási helyzetben a magyarságra vonatkoztatva egyaránt megfogalmazták:
„Engedni ott, hol az engedés öngyilkosság, kockáztatni ott, hol arra szükség nem kényszerít, egyaránt bűn volna a nemzet ellen.” (első felirati beszéd, 1861) „Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere! […] Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának!” (Cassandra-levél, 1867)
Visszatérve Ukrajnára, és a Zelenszkij-terv tovagyűrűző hatásaira: Már maguk az 1.) NATO-légtérzár Ukrajna felett; 2.) a nagy hatóságú fegyverek oroszországi célpontok elleni bevetésének engedélyezése pontjai is magukban világháborús okot jelentenének. De ez mind „smafu” ahhoz képest, ami az alábbi három pontban következik.
3.) „Az ukrán hadsereg felválthatná az amerikai erőket Európa területén, hozzájárulva a nyugati szövetségi rendszer biztonságához.” – Tegyük fel a kérdést: ha ez a helyzet egy „győzelem” után születik, mi szükség ukrán katonákra Európában a mostani NATO-bázisokon? Hogy az amerikaiakat máshová, kritikusabb helyekre átvezényelni? Akkor a „győzelem” sem hoz békét, csak lehetőséget ad egy permanens világháború újabb frontjainak megnyitására?
És mi lenne a funkciója az ukrán személyzet átvezényelésének? Arra nem is merek gondolni, hogy nem egy szétvert, feldarabolt, a részeknek egymással, illetve a maga bajaival foglalkozó Oroszországgal állunk szemben, hanem egy megalázott, erőforrásaitól azért meg nem fosztott, elkeseredetten bosszúszomjas birodalommal. Láttunk már ilyet. „Ez nem béke, hanem fegyverszünet húsz esztendőre!” – kiáltott fel Ferdinand Foch a versailles-i békeszerződés pontjainak megismerése után. Esetleg a nyugati szövetség „biztonságát” garantáló ukrán katonaságnak lesz joga ebben a „felemás béke – ingatag fegyverszünet” állapotában, hogy majd ők belelőhessenek a tömegbe, puccsot hajthassanak végre az ottani kormányok ellen.
Ezt tennék, ha az adott ország lakossága nem jól viselkedik, vagyis nem küld elég katonát (4. pont); vagy nem tartja be elég szigorúan a szankciókat (5. pont)? A „csúcsdemokratikus” amerikaiak „nem engedhetnék” ezt meg maguknak, és valószínűleg az „ilyesmi”-re vonatkozó parancsot a katonáik is megtagadnák. Nem így az ukránok, akik annyira traumatizáltak már, hogy erre is hajlandóak, csakhogy ne kelljen visszamenniük Ukrajnába az oroszok ellen harcolni. Netalán Zelenszkij már most arról beszél, hogy az Európa belsejébe importált „muszlim világ”-gal az ottani „liberális demokráciák” néhány év múlva amúgy sem tudnak majd egyedül megküzdeni, pláne ha a közel-keleti helyzet végletes felforrósodásával ez a világ „akut problémahalmaz”-ként lép föl?!
4.) Egy úgynevezett Oroszország elleni „nem nukleáris feltartóztató csomag” elhelyezésére van szükség a NATO részéről. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy ahogy ukrán katonákat kellene Nyugat-Európában állomásoztatni, úgy kellene viszonozni ezt a „szívességet” nyugat-európai illetőségűekkel Ukrajnában. Az előző pontban jelzett módon kell gondoskodni ezen kontingensek feltöltéséről.
5.) Erősíteni kell Ukrajna gazdasági-stratégiai potenciálját, és fokozni a szankciókat Oroszország ellen. És ha ez azt jelentené, hogy akik a szankciókat nem tartják be, azokkal szemben a területükön állomásozó ukrán erők léphetnének fel? Ellenben, ha „segítenek” Ukrajna katonai „biztosításában”, akkor az ott megtermelhető élelmiszer- és nehézipari hulladék, valamint az amerikai energia segítségével az életüket minimális nyomorszinten berendezhetik?
Volt tehát Soros 1993-es „NATO-jövője”: nyugati pénzügyi és haditechnika + hullazsákokba való kelet-európai katonai munkavállalók. Na, ez volt a „vereség terve”, amely a Zelenszkij-terv nyomán egyszer s mindenkorra ad acta tétetett.
És akkor most jön a sokkal ambíciózusabb terv, egy olyan európai uniós “társadalom”, amelyet a migrációval tönkretettek, egy ukrán katonai „mamelukdiktatúrával” pedig folytatólagos világháborúra és hadigazdasági nyomorra kényszerítenek. (Mint közismert, a középkori Egyiptom eredendően türk rabszolgákból verbuvált elit testőrségét addig alkalmazták az arab etnikum fékentartására, míg a hatalmat is saját kezükbe nem vették.) És „természetesen” ennek az újabb világháborúnak megint – mondhatnánk „szokás szerint” – Európa lenne a fő frontja. – Na, ez lesz az igazi „győzelmi terv”! Képtelen vagyok elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy amikor Alexander Soros mostanában menetrendszerűen Kijevbe látogat, ennél különb tervvel nem tud előállni a magához rendelt ukrán vazallusok előtt.
Most valaki mondhatja: Az ukrán elnök nem is gondolhatja komolyan, hogy egy vesztes háború kellős közepén majd katonailag megszállja Európa teljes területét! Természetesen nem mindenki menne azonnal. A rotáció folyamatos lenne. 1915-ben, a Lusitania elsüllyesztése idején a központi hatalmak ezt vélelmezhették: „Senki nem gondolhatja komolyan, hogy amerikai katonák majd megjelennek Európában!” Annyi már 1917 végén megjelent, hogy az 1918-as tavaszi offenzívára az összes maradék francia és brit csapatot előre lehetett tolni a frontvonalba. Az 1918-as nyári offenzívára pedig már a kiképzettségnek arra a fokára lehetett őket hozni, hogy már esetenként csatadöntő tényezőként is szerepelhessenek.
Úgy látszik, Zelenszkij terve eddig „nem győzött” [meg senkit]. – Az EU csúcson a „győzelmi terv” és az ukrajnai háború témája láthatólag marginalizálódott, viszont a migrációs politika kérdése előtérbe került. A nyugati államszuverenitási koncepció talán – akár a gyarmatosítási hagyományok tapasztalatai okán is – áll még annyira, hogy a vezetők is tudják: a saját problémáit megoldani nem képes entitás nem tarthat igényt az ‘állami közösség’ megtisztelő címére. A győzelmi induló ilyetén elhalkulása okán erősen hattyúdal érzése támad az embernek…
