Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat. Mert ha valaki csak hallgatója az igének, de nem cselekszi, olyan, mint az az ember, aki a tükörben nézi meg az arcát. Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti, hogy milyen volt. De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete. (Jakab 1, 22-25)
A posztmodern gondolkodás egyik középponti kérdése a boldogság. Szinte még a csapból is ez folyik. Boldognak lenni – ez a fő cél. Ez maga az élet célja. Aki nem boldog, aki szenved, az eltévesztette a célt. Akinek az élete nem folytonos mosoly és öröm, az szánni való.
A modern ember habzsolja a boldogságot. Üldözi azt, de valójában soha nem éri el. Kiábrándultság, csalódottság, kiégettség, apátia – talán még soha egyetlen társadalomra sem voltak annyira jellemzőek ezek a szavak, mint a miénkre. Hogy lehet ez? Hogy történhet meg az, hogy nem talál rá az emberiség a boldogságra? Mi a hiba?
Először is, lássuk azt, hogy mit mond a Biblia, mi is az Ige szerint a boldogság forrása? Azt mondja, hogy az a boldog, aki a „szabadság tökéletes törvényének” nem csupán hallgatója, de tevékeny megvalósítója is. Ez a kulcs, kedves testvérek! Isten igéjének a cselekvése az, ami boldoggá tesz.
Ez valami teljesen más, mint amit a XXI. század véleménydiktátorai harsognak, mint a boldogság forrását. Ugyanis, van egy világi út is: az önmegvalósítás. S ma azt hirdetik fennen reklámok, hírességek, a pénzvallás papjai, hogy a boldogság útja az önmegvalósítás. Az az út, mely során a független énemet teljesítem ki, kielégítem a kívánságaimat, s minél több kívánságomat teljesítem, annál boldogabb leszek.
Ez az út valójában az önzés útja, az én-bálvány imádásának az útja. Az önmagát megvalósítani akaró ember maga körül forog. Az életcélja a hedonizmus. Magamnak, magamnak, még, még, még többet! Ide nekem minden élvezetet! Mindent, amit csak megkívánok! Nincsen senki más, csak én! Boldog akarok lenni! Habzsolni akarom a boldogságot! Nem érdekel más, csak én, én, én legyek boldog!
Sajnos, olyan sokszor mi, keresztények is beleesünk ebbe a csapdába. Azt hisszük, a kereszténység célja is az, hogy önmagunkat kiteljesítsük. Járunk a templomba, halljuk az igét, de ahelyett, hogy cselekednénk, inkább a saját vágyaink után futunk.
Számtalan modern teológiai irányzat van, amely azt hirdeti, hogy az embernek önmagát kell megvalósítania, úgy, ahogy van. Ezek azok a csoportok, melyek oly előszeretettel beszélnek elfogadásról, szeretetről, toleranciáról, de arról, hogy keskeny út, arról, hogy önmegtagadás, nem szólnak semmit. Ezek azok a csoportok, akik hirdetik, hogy az ember élhet nyugodtan olyan bűnökben (például a homoszexualitásban, vagy a promiszkuitásban), amelyek a Biblia szerint bűnösek, mert Isten úgyis mindenkit szeret, s nem az a lényeg, hogy megszentelődjünk, hanem az, hogy kiteljesítsük önmagunkat.
Hasonló ehhez az a mentalitás is, amikor keresztények a saját szájuk íze alapján válogatnak gyülekezetek és egyházak között, nem az igei üzenetet tartva szem előtt, hanem azt nézve, hogy hol jobb a dicsőítés, hol prédikál szebben, élvezetesebben a lelkész – nem fontos, ha tévtanításokkal van tele az a hely, csak jól érezzük magunkat ott.
Pedig nem ez a helyes út az Ige szerint. Miről is szól ez az igevers? Betekinteni a törvénybe, meghallgatni azt, s engedelmesen cselekedni azt. A Krisztus útja ez, testvéreim: az engedelmes cselekvés.
Olyan téma ez, amiről protestáns berkekben talán kissé kevés szó esik. A reformáció után, mikor elvetettük a cselekedetek érdemszerző voltát, kicsit mintha kiöntöttük volna a fürdővízzel együtt a gyereket is. Hit által van megigazulás – valljuk, s helyesen tesszük. Azonban, sokszor kihagyjuk azt a részt, melyről talán Jakab apostolnál senki sem beszél nyíltabban: a hit gyümölcseként termő cselekedeteket.
Pedig a most felolvasott igeversek szerint az, ami tényleg boldoggá teheti az embert, az a törvény tevékeny megvalósítása. Mindannak a cselekvése, amit az igében hallunk, amit Isten az Ő Szentlelke által tanít nekünk.
Az Ige meghallását a cselekedeteknek kell követniük. De nem azért, mert mi magunk úgy döntünk, hogy tenni akarunk. Isten az, aki tettekre sarkall bennünk az Ige hallása által. Ő küld el bennünket, Ő utasít, Ő mutatja meg, mit is kell tennünk. Arra buzdít bennünket, hogy engedelmességgel munkáljuk az Ő tökéletes törvényét.
Ez nem önmegvalósítás – sőt, annak az ellentéte, önmegtagadás. Paradox módon pedig önmagunk megtagadása a szabadság útjává is válik. Hiszen az engedelmesség útján járva Krisztus az Ő Szentlelke által szabaddá tesz minket a vágyainktól, a bűnös kívánságoktól. Többé már nem leszünk önmagunk rabjai, hanem az Isten engedelmes gyermekei, akik nem az önzés, hanem az engedelmességben való szeretet útján járnak.
Ha Krisztus útján járunk, akkor többé már nem mi leszünk az életünk középpontjában, hanem az Úr. Benne ismerjük meg a valódi Szeretetet, s egyszer csak észrevesszük azt, hogy lám-lám, vannak körülöttem mások is, akik segítségre szorulnak, akiknek szükségük van az Ige üzenetére, a megváltásra! Így el tudunk indulni, kinyújtani a kezünket a másik felé, segíteni – az Isten szeretete nyilvánul meg bennünk mások felé!
Az Ige világosan szólt – a boldogság útja csakis a Krisztus útja lehet. S mi a Krisztus útja? Az, hogy rá figyelve, az Ő igéjét hallgatva engedjük, hogy a Megváltó az Ő Szentlelke által minket formáljon, cselekedetekre indítson, s így Benne és Általa engedelmességben munkálkodjunk az Isten tökéletes szeretet-törvényének a megvalósításán. Így buzdítalak, kedves olvasóm, most Isten Lelke által is arra, hogy ne figyelj a világ szavára, mely az önmegvalósítást hirdeti, hanem önmagad megtagadva engedelmes szívvel hallgasd az Igét, hogy annak cselekvőiként szolgáld az Urat itt és most, s egész életedben!
