“Mindennek rendelt ideje van az ég alatt.” (Prédikátor 3,1)
Hogy ki- melyik évszakot szereti az egyéni dolog. Mindegyikben van szépség és rémség. Én legjobban a nyarat szeretem! Hogy miért? Mert ilyenkor lelassul az idő, néha tán meg is áll. Megszelídül a világ és ajándékba adja az öröklét érzését. Ám ettől nem merevedünk meg, mint valami kimerevített videón az alakok. Sőt, sokkal inkább élünk, mozgunk benne, szabadon. Ennek a nem nyilvánvaló oka, s egyben lényege:
az időlassulás!
A nyár először a teret nyitja meg, állandósul a jó idő – kimehetünk a szabadba, lakásunkat, házunkat összenyithatjuk a természettel. Milyen szépen és igazul mondjuk magyarul: kimehetünk a szabadba! Nyelvünk szerint a külső világban lenni tehát maga a szabadság. A lehet szabadsága, nem az “én választásom”, az “ezt akarom”, az “amikor csak akarom” – szabadsága. A nyelvbe kódolt szabadságfelfogás bölcsebb, észreveszi, ami adatik. A nyár továbbá nem csak a teret nyitja meg, hanem az időt is, sőt: tágassá teszi. Dávid énekli így: tágas térre állítottad lábamat (Zsolt 31,9), hasonlóképpen – a nyár elhozza a térbeli és időbeli tágasságot egyaránt. Dávid ezt nem saját akaratának, nem is a körülmények szerencsés összjátékának, hanem Isten szeretetének tulajdonítja. A “nyáron a szabadban szabadsága” korlátozással nyit meg egy további szabadságot, azáltal, hogy lefékezi a tempót. Hogyan? A jó idő meleg, a kánikula ugyan lehet dögletes, de szüntelen aktivitásunkat ezek a tényezők hatékonyan fékezik. Hangtalanul, észrevétlenül, de a nyár nem enged rohanni.
Vannak, akik -túl a megterhelő forróságon- attól érzik ezt őrjítőnek, hogy nem tudnak úgy pörögni, mint máskor. Ám akár fel is foghatnák, hogy azért nem kellene most pörögni, mert nem ennek van itt az ideje. Ehhez persze nem ártana azt gondolni, hogy megvan mindennek a maga ideje. Szabadságeszményünk, hogy én azt és akkor akarom csinálni, amikor csak akarom – módfelett ostobává tesz bennünket, amellett, hogy ez rendkívül infantilis attitűd. Az ember kis isten akar lenni, és mivel ez nem jön össze bosszús kis isten lesz belőle. A modern ember minduntalan haragszik. Ha épp nem lehet rohanni, akkor nem is kell, ez pedig más oldalról nézve épp ajándék lenne! Milyen jó lenne élni az időlassulás ajándékával, pláne, mikor oly kort élünk, ahol az idő gyorsul. A gyorsuló időt számos tényező pörgeti. A gyorsuló idő káros, tönkreteszi az embert, el-embertelenít, méltatlanná tesz, mert űzött vadak leszünk. Nyáron viszont az űzött vadaknak szavannás pihenő adatik.
A nyár dicséretével szemben már visszhangzik is fejünkben a klímatudatosság: globális felmelegedés! – nem illeti meg a dicséret e forró nyarakat! De azért lenne egy kérdésem: nem fura, hogy minden nagy kultúra, civilizáció meleg éghajlaton jött létre? Sumer, Babilon, Egyiptom, Hellasz, Róma, de a dél-amerikai indián kultúrák is: Azték, Tolték, Maja, Inka. De még Kína is inkább Dél-Kína, s nem észak, a Khmer kultúra a csodás Angkor Wat városával – szóval a nagy kultúrák többsége a meleg éghajlaton jött létre, nem a mérsékelt klíma alatt. Másképp mondva: a nagy civilizációs teljesítmények a nyárban születtek. Ez azért az uralkodó narratívából visszatekintve érdekes fejlemény, nem de bár? Dacára a tikkasztó melegnek ezek a régi emberek piramisokat, zikkuratokat, vízvezetékeket, amfiteátrumokat és úthálózatot és még sok mindent építettek. Persze, persze: a jóból is megárt a sok! Meg persze: ez most más, nem olyan… de akkor is, ember – gondolkodjunk már, mert néha kétkedem! Annak ellenére, hogy nem lapos-Föld hívő vagyok.
A nyár: a nyári szabadság ideje is, amire szükségünk van. Azt mondják minimum 2 hét kellene, de még jobb lenne 3, vagy egy egész hónap. Ez keveseknek adatik meg, sok embernek egy hét se. Ha igen, akkor ilyenkor az egyhetes nyaralásba tévesen megpróbálunk minél többet belepréselni, legyen ez is, az is, városnézés, strandolás (ha lehet tenger), sportolás, kirándulás, és tegye hozzá ki-ki, amit még akar. És mi az eredmény? Fáradtabban jövünk haza, mint ahogy elmentünk. Nincsen rózsa tövis nélkül, ám ez a mi ostobaságunk tövise. Azt mondják az okosok, hogy azért jó a 2 hét, mert az első három napban még nézzük az óránkat, utána már nem, azaz 10 napig nem. Az pihentet meg minket, hogy nem “időre” éljük az életet, de mégis a napok ciklusába simulva. Egy idő után nem számít az idő, s ez ami pihentet. Különös, mert időt kell szánni arra, hogy ne számítson az idő – ez a révész bére. Ebben segít az, ha azzal szánunk időt, hogy a szépre szánjuk és elidőzünk benne. Micsoda időveszteség – kiáltják a haszonelvűek! – de felejtsük el őket most, legalább egy időre.
a lassú idő lehetőség hosszan nézni
Ezt kínálja nyár. Ha van hosszú idő lehet bámulni és ámulni. Régi történet, hogy azon gondolkodik az ember – mi a jó: a via activa vagy a via contemplativa? Vagyis a tevékeny, gyakorlatias, aktív életfolytatás vagy a passzív, szemlélődő, elmerengő. Ma oly kort élünk, mikor az aktivitás fétis, a gyakorlatiasság, az adott idő alatt minél többet megvalósítani, létrehozni, építeni – a főáramú. Mondanom sem kell, hogy e mögött a kapitalizmus és bizonyos profitigények lapulnak, azaz áttételes, intelligens, puha zsarnokság ez, szirénhangú zene füleimnek. A hiperaktív modernizmus propagandája még a pihenést is aktivizálni akarja “aktív pihenést” prédikálva, merthogy az a jó egyedül, ez kell nekünk! Csakhogy a csak külső aktivitásnak van egy mellékhatása: a szellemi passzivitás. Úgy szeretem, mikor megmondják, hogy mi jó nekünk, persze a mi érdekünkben …
Miközben engedünk a via activa mozgósításának és teszünk, rohanunk, fontosak vagyunk és intézkedünk és legfőképp termelünk, aközben észre se vesszük a teremtés szépségét, futtunkban csak valami díszletnek nézzük. Mert ahhoz, hogy valamit megnézzünk szükségképpen meg kell állni. Látni azt a tág otthont, ami mindig itt van velünk, körülöttünk és nekünk. Nem vesszük észre a virágzó mandulafát, vagy hogy immár színesek a lombkoronák ősszel. Nyáron nem vesszük észre a kinyílt teret és nem jut eszünkbe kilovagolni. Emlékszem a Covid idejére, mikor otthon kellett maradni és aztán egyszer csak a télből tavasz lett. Stay home! – be lettünk fékezve, egyszer csak nem volt időre rohanás, mintha állt volna minden. Ám a természet erről mit sem tudott, úgyhogy az aranyeső virágozni kezdett, a levegő megtelt illatokkal és hangokkal a méhek, bogarak zümmögésétől. Kontrasztos volt nézni, hogy a “megállt az élet” globális leállása közepette, a természet szép komótosan ment a maga útján tovább, mintha mi sem történt volna – télből tavasz, tavaszból nyár lett – némi aránytévesztés-kiigazítás gyanánt…
János első levele így kezdődik: “Amit láttunk, hallottunk, szemléltünk, kezeinkkel illettünk: az életnek Igéjéről” (1Jn 1,1). Jézust nem csak látták, hallották, megérintették, hanem hosszan szemlélték, s ez fontos. Hosszan, hosszú távúan figyelték őt és látták, és láttak többet, meglátták Őt, az Isten fiát. Maga a tanítványság is hosszú távú program, miként a tanítvánnyá tétel is, és ezt jó lenne észben tartanunk!
Nos, a szekuláris próféta, Byung-Chul Han koreai filozófus mondja:
aki nem tud szemlélődni az szellemileg lusta!
Az aktív élet, tevékenység, a szüntelen tettek világa és a szemlélődés lassú világa ugyanúgy cselekvés és a régiek jól tudták ezt. Ugyanis a szemlélődés csak külsőleg passzív belsőleg azonban feszülten figyel, tehát szellemileg nagyon is aktív. Korunk hiperaktivitása – mondja Han – szellemileg lustákat szül, és e sommás megállapítással egyetértek. Figyeljük meg: mikor van időnk mindjárt azon kezdünk spekulálni: most mit csináljak, mihez kezdjek vele? – és azonnal valami “hasznos” dolgon agyalunk. Valami “csináláson”, mert erre tanított a kultúránk. Pedig eléggé agyatlan dolog ez! Különös dologra világít rá Han: a hirtelen jött idői tágasság az unalom nagy pillanata!
az unalom termékeny
“Az emberiség kulturális teljesítményeit, így a filozófiát az elmélyedő, szemlélődő figyelemnek köszönhetjük. A kultúra olyan környezetet feltételez, melyben megadatik, hogy elmélyülten tudjunk figyelni valamire … Walter Benjamin ezt a mélyreható unalmat a következőképpen jellemzi: “Ez az álommadár, ami a tapasztalat tojásait kikölti”. Ha az alvás a testi felüdülés csúcspontja, úgy a szellemi feloldódásé az unalom … Benjamin azt fájlalja, hogy az álommadárnak ezek a nyugalmi időfészkei a modern világból eltűnőben vannak. Már nem “szőnek és fonnak”. Az unalom olyan “meleg szürke kendő, amit belülről a legparázslóbb, legszínesebb selyembéléssel varrtak ki”, és amibe “beburkolózunk, amikor álmodunk”. “A bélés arabeszkjeiben vagyunk otthon”. A nyugalom eltűnésével az “odafigyelés képessége” is eltűnik, és eltűnik a “meghallgatók közössége”. Aktív társadalmunk ennek pont az ellentettje. Az “odafigyelés képessége” azon az elmélyült, szemlélődő figyelmen alapul, amihez a hiperaktív egónak nincs hozzáférése.”
Teszem hozzá, mily érdekes, hogy a gólya nyáron jön ide hozzánk fészkelni. Szerintem megfontolandó lenne nyáron gólyának lenni, s fészket építeni, időfészket! – erről beszélek, a nyár ezt engedné meg, mi több erre inspirál.
Még egy fontos dolog: Han leválasztja a szemlélődés, a termékeny unalom világát a pihenésről. Ugyanis, ahogy mondja, a neoliberális rendszerben a pihenés arra való, hogy utána még nagyobb intenzitással tudjunk visszatérni a termeléshez, azaz: a pihenést is teljesítmény-optimalizálásként kezeli. E rabszolgaság lényege szerinte: “A neoliberális kapitalizmus nem az emberek megfélemlítésében, hanem az engedelmes és hasznos munkavállalók kitermelésben érdekelt. Az ember teste és élet ideje a nyereségtöbblet kiszámításhoz elengedhetetlen mértékegységgé változott. A teljesítmény társadalma úgy gyarmatosította az életünket, hogy kívülről érkező elvárásokat belső kényszerre váltotta. Mi történik akkor, ha az úr és szolga egyetlen személyben egyesül?” A szemlélődés világa ezzel a kifordított pihenéssel szemben álló valóság, koncepció.
A protestánsokkal szembeni katolikus kritika, hogy deszakralizálták a világot, így a szent teremtésből természet lett, a kreatúrából natúra, és ez áthatotta a nyugati kultúrát különösen miután a felvilágosodás racionalizmusa csatlakozott ehhez. A végén most ott állunk egy szenvtelen, rideg, sivár természet-gépben, s technikánkkal le akarjuk minden áron győzni, hogy “humanizáljuk”. A zöldek ellenhatásként meg a világot dehumanizálnák, mert az ember egy vírus – mondják. Szóval a katolikus kritikában bizony van némi igazság, megfontolandó és meg is fontolom. A teremtésben Isten nem véletlenül rendel ciklusokat egyformaság helyett, a régiek belesimulni igyekeztek, számukra nem törvényszerűségek és véletlenek összjátéka volt, hanem értelemmel teli. Krisztus akárhová néz a teremtésben minden Isten országáról beszél neki, és kezdi is a példázatot – olyan az Isten országa, mint a mag … Pál az athénieknek ezt mondja: Őbenne élünk mozgunk és vagyunk. Nem a zöld mozgalmak adják vissza a természet értékét, hanem a teremtés szentsége, hogy megértjük, ahol járunk az Isten megszilárdult gondolata: a szabaddá lett tér, a nyár, a lassuló idő. Kibontjuk-e az ajándékot? A nyár lehetőség visszatérni, hazatérni a teremtésbe zaklatott kultúránkból. Lehetőség nézni, mint a tükörbe, s ha még homályosan is látni, szemlélni. El ne szalasszuk, mert a legnagyobb ajándék az idő!
az életben nyílnak ajtók és azokon akkor kell bemenni, mikor nyitva állnak
A nyár kivisz a szabadba, a természetbe vagy még igazabb szóval: a teremtésbe. Időt ad, hogy elidőzzünk. Az aranyló nyárban aranytartalékok, aranyértékek vannak. Ha értünk az időhöz, a hosszú időhöz: a mienk lehet. Ha bele tudunk simulni abba, ami a nyáridő természete, mint a bölcs régiek. Ha a külső világ szemléléséből a belsőbe és felsőbe jutunk. Ez pihentet meg igazán. Mert a megálló idő az örökkévalóság előízét hordozza, ezért különösen is szeretem a nyarat!
“Mindennek rendelt ideje van” (Prédikátor 3,1)
IDÉZET:
Han, Byung-Chul: A kiégés társadalma, Typotex, Budapest, 2019, 29-30. o.
CÍMKÉP:
Badacsony, forrás: Unsplash
