Köszönöm a felkérést Kovács Kálmán Árpádnak, hogy a REform hasábjain fejtsem ki az álláspontomat. Válaszomat két részre osztom, egyrészt a magyar református történelmi emlékezet kihívásairól írok, amellyel történészként szembesültem, másrészt a Magyar Szent Korona II. József-féle meghamisítását veszem górcső alá, konkrét esettanulmányként bemutatva.
Nekünk reformátusoknak a hitünk szempontjából az egyik legfontosabb alapelvünk a sola scriptura. Akik teológiai szinten foglalkoznak a Bibliával, azok jól tudják, hogy ez az elv olyan apróságokra is kiterjedhet, mint például arra, hogy az eredeti szövegben milyen esetben áll az adott kifejezés és így milyen jelentésárnyalatokat kaphat. Ez az elv pedig szemben áll a katolikus teológia hagyományokra is építő felfogásával.
A történelemtudomány művelése közben olykor hasonló konfliktussal találkozhattam magam is. Az egyik oldalon ott áll a történelmi eseményeinkkel kapcsolatos évszázados hagyomány, legyen szó akár a református, akár a magyar nemzeti hagyományról. A másik oldalra pedig gyakran kerül a történeti forrásokból megismerhető komplex valóság.
Egyik református hithősünket hozom példának: mindannyian azt tanuljuk a középiskolai történelemoktatásban, hogy Bocskai István csak ajándékként fogadta el a török nagyvezírtől a koronát. A forrásokból megismerhető valóság azonban az, hogy ez nem így történt, Bocskai elfogadta a koronát a töröktől. A hazai politizáló közvélemény elé már egy olyan beszámolót készíttetett Bocatius Jánossal, amely nemcsak számukra, hanem a lehetséges európai szövetségesek számára is elfogadható volt.
Sem a református, sem pedig a magyar nemzeti hagyománynak nincs sok oka szeretni a Habsburgokat. Előbbinek többek között a gályarab prédikátorok, az évszázadokon keresztül húzódó vallási intolerancia, utóbbinak pedig a vissza-visszatérő centralizációs törekvések, két szabadságharc leverése és az ezekhez kapcsolódó véres cselekmények fájhatnak erőteljesen. Önmagában azonban a hagyomány nem válhat magyarázó érvvé. Ahogy a Biblia és a hagyomány szembefordulásánál mindig Isten igéje az elsődleges, úgy hasonló hierarchia figyelhető meg a történeti források és a hagyomány összeütközésénél.
Két példával szeretném illusztrálni, mindkettőt felkért vitapartneremnek, Németh Zsoltnak, a Magyarságkutató Intézet tudományos főmunkatársának a 2007-es Magyar Szent Koronával foglalkozó könyvéből idézem. Németh Zsolt a könyvében egy hosszú bűnlajstromot közöl a Habsburg uralkodókról, amellyel mintegy indokolni kívánja, hogy ha mindezt elkövették a magyarság ellen, akkor egyéb gaztettekre is képesek. A listájába azonban bekerültek olyan elemek is, amelyekről régóta tudni lehet, hogy nem valósak.
Egyrészt Zrínyi Miklóst nem a Habsburgok gyilkoltatták meg, erre semmilyen írott forrásunk nincs. Másrészt lajstromába bekerült a várak felrobbantásának régi toposza, amely arról szól, hogy a Habsburgok azért robbantották fel a magyar várakat, hogy ne legyen bennük ellenállás. Valójában a várakkal foglalkozó szakemberek régóta tudják, hogy a várak pusztulásának a sok oka közül legfeljebb az egyik, de korántsem az egyetlen, Rákóczi kurucai ugyanúgy romboltak várakat, a konkrétan megnevezett 1699. évi rendeletet pedig a nagyobb befolyással rendelkező birtokosok egyszerűen elszabotálták.
A kettős vámhatárt pedig nem valamiféle magyarellenes megfontolásból vezették be, hatásaiban pedig egyáltalán nem biztos, hogy hátrányosan érintették Magyarországot, amint arra már a kortársak egy része is rámutatott. (Maga Kossuth Lajos is a kezdeti vámmentességet valló elvéről áttért a protekcionista védővámok bevezetésének támogatására, ami egy hasonló rendszer lett volna, mint a kettős vámhatár).
Szintén Németh Zsolt veti fel 2007-es könyvében, hogy a Magyar Szent Korona sérüléseinek egy csoportját az őrült V. Ferdinánd okozhatta a koronázása alkalmával. Erre azonban közvetlen forrást nem hoz, közvetett bizonyítékai között pedig V. Ferdinánd őrültségét említi, úgy festve le, hogy egy különösen gonosz család őrült tagja bármire képes lehetett a magyarok koronájával szemben.
Azonban az V. Ferdinánd őrültségéről fennmaradt források egyáltalán nem egy dühöngő lunatikusra vallanak, hanem éppen ellenkezőleg, egy akaratgyenge, uralkodásra alkalmatlan, könnyen befolyásolható emberére, aki ugyan mindig annak adott igazat, akivel utoljára beszélt, de aki képes volt öt nyelvet megtanulni és koherens módon naplót vezetni.
Szintén ebben a könyvében állította Németh Zsolt, hogy II. József szabadkőműves volt. Ismét tetten érhetjük a hagyomány működését: mivel mind a Habsburgokat, mind pedig a szabadkőműveseket a magyar nemzet megrontójaként tartjuk számon, ezért egyszerű volt összekötni a két csoportot egyetlen személyen keresztül. Azonban az uralkodó, noha kimutathatóan szimpatizált a szabadkőművességgel, soha nem lépett be egyetlen páholyba sem. (Sajnos a könyvből nem derül ki, hogy Németh Zsolt honnan vette ezt az adatot, és erre 2010-ben megjelent könyvében sem leltem választ).
Mellékszálként jegyezném meg, hogy az első világháború előtt a szabadkőműves páholyok tagságában felülreprezentáltak voltak a magyar református lelkészek, amint arra Ablonczy Balázs is rámutatott a Száz év múlva lejár? című művében. Ebből vagy az következik, hogy magyar református lelkészek tucatjai munkálkodtak a történelmi Magyarország szándékolt felbomlasztásán, amit magyar reformátusként vissza kell utasítsak és amit egyébként az Ablonczy Balázs által bemutatott források is jól cáfolnak, vagy el kell fogadnunk azt, hogy az egykorvolt valóság sokkal komplexebb a szabadkőművesek kapcsán is, mint ahogyan azt a hagyomány nyomán gondoljuk.
A Magyar Szent Korona kapcsán lassan szintén hagyománnyá erősödik az a nézet, amely szerint a Habsburgok hamisították meg a programját. Csomor Lajos szerint Pap Gáborban már az 1980-as években megfogalmazódott ez a tézis, amelynek valóságtartalmát, tekintettel a két alternatív koronakutató között drasztikusan megromlott viszonyra, nem állt módomban ellenőrizni. Pap Gábor mindenesetre először az 1990-es évek második felében publikálta azt az elképzelését, hogy II. József cseréltette ki a koronán Szűz Mária képét Dukász Mihályéra 1784 és 1790 között. Elképzelését idővel pontosította, egyrészt Attila és Buda képét is feltételezte a Magyar Szent Koronán, másrészt a csere időpontját 1788 és 1789 közé tette.
A képcserét szerinte II. József és II. Katalin „Új Bizánc” nevű programja motiválta volna, amely arról szólt, hogy az Oszmán Török Birodalmat felosztják egymás között, létrehozzák ismét a Bizánci Birodalmat, és ennek élére Katalin unokáját, Konstantin nagyherceget helyezték volna. Az új uralkodó koronaékszere az átalakított Magyar Szent Korona lett volna, ezért került fel rá Dukász Mihály, Geobitzász és Konstantin zománcképe. Németh Zsolt 2007-es könyvében egy olyan feltételezéssel is élt, hogy a korona erre a célra történő használatát az is igazolhatja, hogy Konstantin zománcképe Konstantin nagyherceg miatt lett kiválasztva. Pap Gábor Jancsó Benedek Román nemzetiségi törekvésekről írt könyve nyomán kezdett el gyanakodni erre a tervre.
Kovács Kálmán historiográfiai bevezetésében Soós Istvánt idézi, aki szerint ez a külpolitikai törekvés nem létezett. Ebben téved, a Habsburg Monarchiának és a cári birodalomnak valóban létezett terve a Török Birodalom felosztására. Ez forrásszinten is ismert, II. József és II. Katalin levelezését ugyanis Alfred Ritter von Ameth már a 19. században kiadta, ebből pedig ismert a két uralkodó terve. Az alternatív koronakutatási irodalomban bevett „Új Bizánc” terminológia helyett a nemzetközi szakirodalomban „görög terv” vagy a „görög projekt” néven. Számukra egyébként azért érdekes ez a politikai elképzelés, mert a nemzetközi politikában először fogalmazták meg az Oszmán Török Birodalom felosztásának az igényét, az ebből fakadó „keleti kérdés” pedig végigkíséri a 19. századi Európa nemzetközi viszonyainak alakulását.
A „görög terv” József és II. Katalin között még 1780-ban egy személyes találkozó során merült fel, amikor előbbi még csak Mária Terézia örököse volt. Az orosz diplomáciában ekkor egy kisebb átrendeződés történt: a porosz szövetséget elhagyták és a déli irányú terjeszkedés előtérbe kerülésével Ausztriával kívántak szövetkezni. A szövetség megkötésére 1781-ben került sor.
A két uralkodó levelezésében jól nyomon követhető, hogy beindult egyfajta alkudozási folyamat a felek között. II. József 1782. november 13-án kelt levelében jóváhagyólag írt arról, hogy alakuljon meg Görögország Konstantin nagyherceg vezetésével, alakuljon meg Dacia tartomány is a román fejedelemségekből, Ausztria pedig kiterjedt területeket kér érte a Balkánon, valamint Velencét minden birtokával együtt. Katalin 1783. január 4-én örömmel vette tudomásul, hogy II. József támogatja a tervet, de Velencét mégsem kívánja adni, a birtokait (például Krétát) pedig ő a görögökhöz csatolná.
Ettől kezdve nyilvánvalóvá válik a terv gyengesége: II. József és Ausztria csak fél szívvel akar részt venni az egész projektben, miután Katalin következetesen nem akarja József területi követeléseit teljes egészében támogatni. Az Orosz Birodalom 1783-ban annektálta a Krímet, felszámolva a Krími Kánságot. A tervet támogató Potemkin (vagy Patyomkin) kezdeményezésére a térségben számos újonnan alapított várost építettek. Innen ered egyébként a Patyomkin-falu neve is. 1787-ben ugyanis II. Katalin utazást tervezett a Krímbe, ahol ezeket az új településeket bemutatták neki, Potemkint viszont ellenfelei azzal vádolták meg, hogy ezek csak díszletek voltak az uralkodó lenyűgözésére.
II. József álruhában szintén elutazott a Krímbe, ahol tárgyalt a cárnővel. A felek nem jutottak közelebb a kölcsönös megállapodáshoz, sőt II. József a francia diplomatának, Louis-Philippe Ségurnak egyenesen azt mondta négyszemközt, hogy esze ágában sincs támogatni az oroszokat a balkáni terjeszkedésben, különösen nem kívánja nekik odaadni Konstantinápolyt. Az osztrák uralkodó részéről ez a magatartás egyébként nyomon követhető az öccsének, Lipótnak írt leveleiben is. 1787-ben végül kitört az orosz-török háború, amellyel párhuzamosan 1788-ban kitört az osztrák-török háború is.
II. József jobban hallgathatott volna a megérzéseire, mert a háború totális kudarcba fulladt. Csúcspontja a Habsburgok karánsebesi veresége volt, ahol a jelenlévő ellenség híján saját magukat sikerült megverniük, és a császár is csak nehezen mentette meg az életét. II. József megbetegedett és 1790-ben el is hunyt, a trónra lépő II. Lipót pedig amilyen gyorsan csak lehetett, lezárta a háborút, főleg azután, hogy a poroszok szövetségre léptek a törökökkel és Ausztria hátát fenyegették. Írásom második részében a projekt Magyar Szent Koronával kapcsolatos vonatkozásairól is írok.
