“Márkus Tamás András református lelkipásztorral, az Evangelikál Csoport Egyesület elnökével Parti Benedek pszichológus, az Evangelikál Csoport Egyesület tagja beszélget –
Parti Benedek: – Közhely, de igaz: az egyházak tagsága és társadalmi támogatottsága is apad – ehhez több tényező is hozzájárult persze, például a Covid és bizonyos egyházi botrányok, amelyek igencsak megtépázták az egyházak hírnevét. De mindezeken túl is érzékelhető valamiféle lelki-spirituális akadály vagy valamilyen tényező, ami miatt egyre kevésbé nyitottak az emberek az egyházak üzenetére, az evangéliumra. Bár az evangéliumi keresztyénség nem apad olyan nagy mértékben, mint a nyugati, teológiailag liberalizálódott egyházak, mégsem képes kiugró, de még exponenciális növekedést sem felmutatni. Mi lehet ennek az oka, mi állhat ennek a tendenciának a hátterében? Mi az, amit rosszul csinálunk, vagy mi az, ami rosszul működik? Magyarázható egyszerűen a korszellemmel?
Márkus Tamás András: – Tény, hogy a jelenlegi kulturális helyzet (elsősorban persze a „nyugati világra” gondolok, Európára és Észak-Amerikára) válság az evangéliumi keresztyének számára is. Az, amit körülbelül visszamenőleg százötven éve evangelizáció alatt értünk, úgy tűnik, ilyen formában nem működik többé. Ez valóban arra késztet minket, hogy újra megfogalmazzunk olyan alapvető kérdéseket, mint hogy hogyan érdemes evangelizálni, vagy hogy hogyan lehet közvetíteni az evangéliumot a posztmodern világban.
P. B.: – Ilyen nagy kihívást jelentene a posztmodern világ a keresztyénség számára? Miért jelentene a misszió szempontjából nagyobb problémát ez a kor, mint a korábbi korok?
M. T. A.: – 1959-ben dr. Martyn Lloyd-Jones – azt hiszem, ezen a platformon nem kell őt különösebben bemutatni, a nagy brit evangéliumi igehirdetőről, lelkipásztorról és teológusról beszélünk, aki az evangéliumi mozgalomnak egyértelműen az egyik legikonikusabb személyisége volt – egy igehirdetés-sorozatát az ébredés témájának szentelte. Egyik prédikációja – elsőre talán furcsának tűnő módon – a Mk 9-ben ábrázolt eseményről szólt: Jézus a megdicsőülés hegyéről lejőve azt látja, hogy tanítványai sikertelenül próbáltak megszabadítani egy fiút az őt megszálló démontól, mivel az egy különleges, úgynevezett „néma” démon volt. A tanítványok megkérdezik Jézust: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?”, mire Jézus azt válaszolja: „Ezt a fajtát semmivel sem lehet kiűzni, csak imádsággal.” (Mk 9,28–29) Jézus ezzel azt mondja, hogy ebben a konkrét esetben a szokványos módszerek nem működnek, és ezt a helyzetértékelést Lloyd-Jones az egész egyházra alkalmazza. Lloyd-Jones úgy fogalmaz, hogy ebben a fiúban a modern világ tárul a szemünk elé, a felsülő tanítványokban pedig Isten egyháza. Lloyd-Jones szerint óriási a különbség a mai és a kétszáz évvel ezelőtti vagy akár csak a száz évvel ezelőtti világ között. Korábban az evangelizációt illető kihívás az volt, hogy az emberek apátiában voltak, vagy másképp kifejezve: többé-kevésbé „aludtak”. Általánosan viszont nem tagadták a keresztyén igazságot, csak épp nem törekedtek arra, hogy megéljék a gyakorlatban. Az evangelizáció célja az volt, hogy „felébresszék” ezeket az embereket.
P. B.: – Ma más a helyzet?
M. T. A.: – Lloyd-Jones is úgy érezte az ötvenes években, hogy radikális fordulat ment végbe – nyilván ez még inkább érzékelhető ma. Szerinte ez a probléma jóval kétségbeejtőbb és mélyebb, mintsem azt elsőre gondolnánk. Azt mondja, hogy gyakorlatilag az Istenbe vetett hit kezd megszűnni, sőt az istenhitre ellenségként kezdenek tekinteni. Lloyd-Jones úgy véli, hogy az átlagember ma egyre inkább azt gondolja, hogy az Istenről, vallásról és üdvösségről szóló hit egy, az embert évszázadokon keresztül gúzsba kötő eszme, valóságos lidércnyomás volt.
P. B.: – Értsük ez alatt azt, hogy megrendült a hagyományos értékekbe vetett hit is?
M. T. A.: – Nem, szerinte ennél többről van szó: ahogy ő fogalmaz, nem pusztán az erkölcstelenség elterjedését látjuk, hanem azt, hogy eleve már az erkölcsnek mint olyannak a kategóriáját is megkérdőjelezik.
P. B.: – És ez mit jelent az evangelizáció szempontjából? Hajítsuk ki az ablakon az eddigi bevált módszereinket ?
M. T. A.: – Nem erről van szó – ezek a maguk idejében működtek, hasznosak voltak. Kapcsolódva a bibliai történethez: az erő, amellyel a tanítványok rendelkeztek, valódi erő volt, amivel el lehetett végezni a rájuk bízott munkát, ugyanakkor bizonyos esetekben mégsem volt elég, másra volt szükség.[1] Fogalmazzunk úgy, hogy ez a démon túl mélyen bevackolta magát ahhoz, hogy a szokásos módon lehessen elvégezni a szabadító szolgálatot. Egyébiránt érdekes, hogy Lloyd-Jones mindezt jóval azelőtt megfogalmazta, hogy Leslie Newbigin elkezdte volna hirdetni azt a tézist, hogy a nyugati társadalom ismét missziós területté vált.[2]
P. B.: – Mit szűrhetünk le ebből az evangelizációra, a misszióra nézve?
M. T. A.: – Azt, hogy a mai nyugati társadalom talán az eddigi legnagyobb kihívást jelentő missziós mező a keresztyénség számára, mert még soha senkinek nem kellett ilyen nagyszabású evangelizációt végeznie olyan társadalomban, amely korábban keresztyénnek számított. Persze a múltban sokszor voltak olyan időszakok, amikor az egyház komoly hanyatlásnak indult tanbéli, hitéleti és erkölcsi szempontból. Aztán jöttek az ébredések, amelyek újjáélesztették az egyházat és az egyházon keresztül többé-kevésbé a társadalmat is. Mégis egészen más helyzet volt, hiszen ezekben az időkben a társadalom névlegesen még mindig keresztyén volt. Nem tagadták Isten létét vagy az igazság fogalmát, a Bibliát alapvetően megbízhatónak tartották, és úgy tekintettek rá, mint ami közli az igazságot. Ma egészen más a helyzet. A mai társadalom – Timothy Keller presbiteriánus lelkész fogalmaz így – immunissá vált a keresztyén üzenetre.
P. B.: – Egészen pontosan mit ért ezalatt Keller?
M. T. A.: – Azt, hogy tulajdonképpen a mai nyugati ember be van oltva a keresztyénség ellen: az oltás ugye annak a betegségnek az enyhe változatát juttatja a szervezetbe, amely ellen védelmet próbál nyújtani, így tesz immunissá a betegség annak kifejlett, veszélyes változatával szemben. A vakcina arra készteti az emberi szervezetet, hogy célzott módon antitesteket termeljen. Nos, ugyanígy a posztkeresztyén társadalom is olyan antitesteket termel, amelyek egyedülálló ellenállást alakítanak ki az evangéliummal szemben. Erre a típusú ellenanyag-termelésre sajnos maga a keresztyénség is rásegített ellentmondásos történelmével. Az emberekben ott él még annak az emléke, hogy a keresztyénség nem vagy csak jelentős fáziskéséssel lépett fel bizonyos társadalmi igazságtalanágok ellen – gondoljunk például a szegregációra. Más esetekben az egyházak nemtelen eszközökhöz nyúltak a misszióban vagy a felekezeti háborúskodásokban, de arra is voltak jócskán példák, hogy megtűrték a maguk köreiben a legvadabb erkölcstelenségeket (gondoljunk a pedofilbotrányokra). Tehát a mai nyugati ember úgy van vele, hogy egyszer már kipróbáltuk a keresztyénséget – azt, hogy hogyan működik a társadalom a keresztyénség égisze alatt –, és az nem volt olyan jó. Miért lenne rá szükség megint?
P. B.: – Ez igaz, de ezeket a negatívumokat a szekuláris világ előszeretettel emlegeti, sőt fel is erősíti, egyértelműen destruktív szándékkal. Olyan emberek is, akiknek semmiféle reális tapasztalatuk nincs a keresztyénséggel kapcsolatban – negatív semmiképp sem –, előszeretettel nyúlnak az ilyen jól ismert vádak után, hiszen ezzel könnyebb kibújni a döntés felelőssége alól, és könnyű magunkat az evangélium fölé pozicionálni.
M. T. A.: – Ez kétségkívül igaz, de egy olyan társadalomban, mint a miénk, a legtöbb ember vagy csak valamiféle felületes, névleges keresztyénséget ismer, vagy a szeparatista, törvényeskedő keresztyénséget. Egy dolog, hogy erre még rá is erősít a szekuláris sajtó, és egy másik, hogy ez a társadalom részéről sokszor reális tapasztalat. Természetesen egyikre sem mondhatjuk, hogy ez volna az igazi keresztyénség, de ezt egy kívülálló nem tudja, és a velük való találkozás lelki antitesteket kezd termelni, ami az egyházon kívülieket rendkívül ellenállóvá teszi az evangéliummal szemben. Ezek az antitestek ma már mindenütt jelen vannak társadalmunkban.
P. B.: – Mindebből mi következik az evangelizációra nézve?
M. T. A.: – Visszatérve Lloyd-Jonesra: ő arra a következtetésre jut, hogy az elmúlt néhány évszázad evangelizációs és gyülekezetnövekedési módszerei, bár a maguk idejében tökéletesen megfeleltek a kihívásoknak, ma már nem működnek. De ez nem egyszerűen módszertani kérdés. Valami sokkal átfogóbb és mélyrehatóbb dologra lenne szükség, semmint újszerű evangelizációs modellekre.
P. B.: – Mielőtt új technikákban vagy modellekben gondolkodnánk, hátrébb kell lépnünk, ha jól értem.
M. T. A.: – Így. Az első lépés a diagnózis felállítása és elfogadása. Csak ezután lehet azon gondolkodni, hogy akkor hogyan tovább. Ehhez viszont jóval messzebbre – nem száz vagy kétszáz évet – kell visszamennünk a történelemben, egy olyan korba, amely hasonlít a mi helyzetünkre.
P. B.: – Mi jellemezte a keresztyénség előtti kort, és mi változott meg a keresztyénség megjelenésével?
M. T. A.: – Richard Fletcher The Barbarian Conversion – From Paganism to Christianity című művében[3] nyomon követi, hogyan evangelizáltak a keresztyének pogány környezetben Kr. u. 500–1500 között. Ebben az időszakban Európa nagy része – különösen a „vidéki”, nem városias térség a keresztyénség előtti pogányságban maradt. Ebben az időszakban a még nem misszionált területeken nem volt még jelen a világnézeti berendezkedése. Nem rendelkeztek az itt élők az Istennel, az igazsággal és a bűnnel kapcsolatos keresztyén felfogással, sem az ezekből fakadó sajátos keresztyén etikával. Az evangelizáció tehát hosszú és átfogó folyamat volt. Végül aztán Európában, majd jóval később Észak-Amerikában olyannyira gyökeret vert a keresztyén világnézet, hogy mindenki „beleszületett”, és kulturális értelemben mindenki keresztyén volt. Mindenkit a keresztyén gondolkodási keretben neveltek, emiatt tudtak Istenről, a lélekről, a testről, a pokolról és a mennyről, a jutalomról és a büntetésről, a Tízparancsolatról és a Hegyi beszédről. Ezek a fogalmak és az, amit képviselnek, ismertek voltak számukra. Ez az oka annak, hogy az egyház egyszerre tudta egyszerűbbé és szubjektívebbé tenni az evangelizációt. Az emberek tehát tudták, mi a bűn, csak legfeljebb nem jutottak el arra a mély meggyőződésre, hogy ők maguk is tehetetlen bűnösök. Hitték, hogy Jézus létezett, hogy Isten Fia volt, aki meghalt a bűnösökért, de nem jutottak el odáig, hogy személyesen is belé vessék hitüket, és kövessék őt életükben. Az evangelizáció célja az volt, hogy ezeket az embereket eljuttassa a saját bűnösségük felől való belátásra és Isten Krisztusban elérhető kegyelmének megtapasztalására. Fogalmazzunk úgy, hogy értelmük és lelkiismeretük „keresztyén” volt, de a szívük még nem. Ehhez tehát szükség volt valamiféle kampányra, programra, amely felrázta az embereket – ami azt, amit intellektuálisan, kulturálisan, a társadalmi erkölcs tekintetében alapvetően már ismertek, élővé és személyessé teszi számukra, és a bűnbánat és a hit aktusához vezet.
P. B.: – Ezzel szemben – az eddigiek alapján ez a következtetés – egészen más kulturális és világnézeti kontextusban élünk manapság. Ugyanakkor ezzel kapcsolatban fel lehet hozni ellenvetésként, hogy az evangéliumi keresztyénség nem apad, sőt kissé növekszik is, illetve a mai napig Nyugaton is vannak élő és prosperáló evangéliumi közösségek – nem is kevés. Nem túlzó ez a megállapítás, nevezetesen, hogy a mi posztkeresztyén társadalmunk egyedülálló ellenállást tanúsít az igaz keresztyénséggel szemben?
M. T. A.: – Való igaz, hogy Lloyd-Jones prognózisa borúlátónak tűnhet, főleg, ha azt látjuk, hogy vannak evangéliumi gyülekezetek, amelyek mindenféle evangelizációs kampány nélkül is nagyra nőnek, legalábbis gyarapodnak. Nos, ha egy gyülekezetben viszonylag tisztán és szemléletesen, azaz „jól” hirdetik az igét, vannak rétegalkalmak, különösen is a családosok számára, stb., akkor egy ilyen közösség könnyen magához vonzza a hagyományos embereket, illetve elszívhatja a gyülekezet húsz–negyven kilométeres környezetében található kevésbé prosperáló közösségek híveit. Ez viszonylag könnyen megy, mert az emberek mobilisak, kevésbé kötődnek a helyi gyülekezethez (ez világosan látható hazánkban a nagyvárosokban is), illetve kevésbé hűségesek az intézményekhez, ha ezek nem elégítik ki közvetlen szükségleteiket. Az USA-ban a megagyülekezetek például ezért szárnyalnak még mindig, ugyanakkor a gyülekezetbe járók száma nem növekszik jelentősen (az USA-ban sem). Ha a magyar viszonyokat nézzük, világosan látszik, hogy az újabbnak tekinthető gyülekezetnövekedési modellek és evangelizációs stratégiák-programok sem mutatnak már átütő sikereket – gondoljunk az Alpha kurzusra. Tim Keller már az Alpha kurzust is azon hagyományos, régebbi evangelizációs programok közé sorolja, amelyek ma már kevésbé hatékonyak. A lényeg az, hogy teljesen mindegy, hány jól működő, prosperáló gyülekezetet látunk magunk körül, és az is, hogy milyen új gyülekezetnövekedési stratégiával rukkolnak elő, a keresztyének száma apad (az evangéliumi keresztyénségé pedig inkább stagnál, mintsem növekszik), és ez az apadás megállíthatatlannak tűnik.
P. B.: – Ha helyes Lloyd-Jones diagnózisa, akkor mindezt, amit elmondtál, fél évszázada tudjuk, tapasztaljuk. Változott valami azóta?
M. T. A.: – Igen, nekünk sokkal nehezebb dolgunk van, mint Lloyd-Jonesnak és kortársainak. Ő azzal szembesült még, amit „modern” kultúrának neveztek, mi pedig a „posztmodern” kultúrával állunk szemben, melynek kontextusában még elavultabbnak tűnnek a hagyományos evangelizációs módszereink.
P. B.: – Mi ennek az oka vagy eredője?
M. T. A.: – Tim Keller szerint – és sokan osztják a nézetét – a posztmodern gondolkozásmód legalább három problémát rejt magában. Először is van itt egy igazságprobléma. Eleve nem tekintenek úgy egyetlen igazságigénnyel fellépő állításra sem, mint amely megfelelhetne a valóságnak – elsősorban korlátnak tekintik őket, amelyek mögött egyszerűen az a motiváció húzódik meg, hogy az ilyen állításokat hangoztatók magukhoz ragadják a hatalmat. Másodszor, ott van a bűntudat problémája. A bűntudatot már a modernben is – elsősorban Freudnak köszönhetően – neurózisnak kezdték tekinteni. Probléma volt, de nem erkölcsi, hanem pszichológiai jellegű probléma. Ezzel még lehetett valamit kezdeni: szinte minden régebbi evangéliumi traktátus vagy előadás feltételezi a hallgatóban a bűntudat és az erkölcsi hiányosság érzését. Ez azonban egyre inkább hiányzik. Harmadszor, most már beszélhetünk jelentésproblémáról is. Ma óriási a szkepticizmus azzal kapcsolatban, hogy a szövegek és a szavak képesek pontosan közvetíteni a jelentést. Ha azt mondjuk: „Itt van egy bibliai szöveg, és az ezt mondja”, a válasz az lesz: „Ki vagy te, hogy azt mondd, ez a helyes értelmezés? A szövegek jelentése változékony, az értelmezőtől függ.” Ennek eklatáns példájaként említhető, hogy nemrég egy hazai teológusprofesszor kifejtette, hogy szerinte a bibliai szöveg nem, csak annak olvasója ihletett.
P. B.: – Látva a szellemi-kulturális kontextust, hogyan közvetítsük az evangéliumot a posztmodern világban? Hol, illetve hogyan kezdjük el az evangélium közvetítését egy olyan embercsoportnak, akik nem tudják, hogy ki az Isten, mi a bűn, ki Krisztus, és mire való a Biblia? A konkrétumokat tekintve miben tér majd el az evangelizáció új módja a hagyományos evangelizációtól?
M. T. A.: – A múltban a hatékony evangelizálás nagy részét a bűnről, a kegyelemről és az üdvösségről szóló kulcsfontosságú szentírási igeversek tanításával végezték. A keresztyén prédikátorok eleve feltételezhették a hallgatóság részéről az alapvető keresztyén világnézet építőköveinek meglétét, ismeretét. Még akkor is, amikor az emberek úgy döntöttek, hogy nem hisznek Istenben, a „keresztyén Isten” volt az, akiben nem hittek! Az evangelizálás inkább olyan volt, mintha egy már kifeszített ruhaszárító kötélre akasztanánk ki az egyes ruhadarabokat. Olyan szövegeket, mint a Jn 3,16, a Róm 5,8 vagy az Ézs 53,4–6, fel lehetett akasztani a zsidó-keresztyén világnézet zsinórjára. A probléma a posztmodern emberek elérésével az, hogy nincs ruhaszárító kötél. Így amikor megpróbáljuk felakasztani a szövegeinket, azok egy kupacban a földre hullanak. A prédikátor előtt álló nagy kihívás úgymond a ruhaszárító kötél kifeszítése.
P. B.: – Mit jelent az allegóriában a ruhaszárító kötél?
M. T. A.: – A „nagy történetet” vagy hagyományosabb kifejezéssel élve az üdvtörténetet a teremtéstől kezdve egészen az új ég és új föld korszakáig. A mi feladatunk az, hogy bemutassuk a nagy történetet, és meggyőzzük a posztmodern embereket arról, hogy ez igaz. Ez a keresztyén világnézet alapja, aminek része természetesen az is, hogy a keresztyénség mit tanít a házasságra, a családi életre, a baráti kapcsolatokra, a munkára vagy a szórakozásra vonatkozóan – de nem ezekkel kell kezdenünk, mert akkor csak lógnak majd a levegőben. A keresztyén világnézeti alapozás azért elengedhetetlen, mert az életünk egyes részterületeivel kapcsolatos keresztyén tanítást össze kell kapcsolnunk Jézus Krisztus személyével és üdvtettével. Egyébként egy ilyen ruhaszárító kötél kifeszítése nem új kihívás. A Szentírásban is találkozunk hasonlóval. A Bír 2,10 szerint Józsué halála után „egy másik nemzedék nőtt fel, amely nem ismerte sem az Urat, sem azt, amit Izráelért tett”. Nem ismerték a nagy történetet! Riasztó, milyen gyorsan háttérbe szorulhat egy kultúrában az igaz istenismeret. Izraelben csak egy nemzedékváltás kellett hozzá. A Bírák könyve elbeszéli ezt a szomorú történetet, nevezetesen, hogy Isten ismeretének hiányában az emberek saját vallást és saját erkölcsöt alakítottak ki. Isten igéjének ismerete kiveszni látszott az országból mindaddig, amíg Isten el nem hívta Sámuel prófétát, és rajta keresztül Isten igéje el nem jutott újra az egész néphez (1Sám 3). Egy nemzedéken belül sikerült helyreállítani az istenhitet, ebből fakadóan pedig a nemzetet is. Tulajdonképpen ezzel a kihívással kell szembenéznünk ma is. Fel kell fedeznünk újra a Krisztus-központú bibliai igehirdetés erejét.
P. B.: – Mindez érthető, de konkretizáljuk a témát: hogyan beszéljünk ilyen helyzetben a bűnről? Ez a kérdés azért fontos, mert beszélnünk kell a megváltásról, de a bűn fogalmának hiányában, illetve bűnismeret nélkül erre nincs is lehetőségünk. Hogyan is érthetné meg valaki, miért hatalmas dolog Jézus szabadítása – a bűnökből való szabadítása –, ha a bűnök csak csekély érdeklődésre tartanak számot, vagy ha egyáltalán maga a fogalom nem is értelmezhető?
M. T. A.: – Igen, ha valakit nem rémiszt meg Isten ítéletének sötét fellege, és nem tapasztalja a bűnben való lét tehetetlenségét – azt, hogy kényszerhelyzetben van –, miért értékelné Krisztus üdvtettét? A kérdés jogos. Ez evidencia, mégis hangsúlyoznunk kell. És igen, soha senkit sem fogunk a kereszt megbecsülésére bírni, ha előtte nem győzzük meg arról, hogy igaz a Bibliának az emberiség jelenlegi állapotáról, az emberi „kondícióról” szóló tanítása. James Denney skót teológus egykor találóan összefoglalta ezt: „…az engesztelés a bűn érzéséhez szól. Feltételezi a rossz lelkiismeretet. Ahol ilyen nincs, az olyan, mint egy forgáspont nélküli emelő.”[4] A mindenkori igehirdetőnek azzal a problémával kell szembenéznie, hogy azt a Krisztust mutatja be az embereknek, akihez nem akarnak odamenni. A mai embereknek különböző szükségleteik vannak, de a bűnből való szabadulás nem tartozik ezek közé. Ez persze nem meglepő, mert a bűn vakká tesz saját állapotunkkal kapcsolatban. Nem véletlen, hogy vonakodunk hallani róla. A posztmodern ember olyan, mint az a kórházi beteg, akinek az elméje zárva van egy nemkívánatos diagnózis előtt. A lehetséges műtétről folytatott vita mindaddig eredménytelen, amíg a rossz hír meg nem érkezik. Ugyanígy – ahogy mondod is – addig nincs sok értelme Krisztusról beszélni, amíg meg nem értjük, hogy szükségünk van megváltóra. Valódi önismeret nélkül az evangéliumot úgy rázzuk majd le magunkról, mint kutya a vizet. Mire van ehhez szükség? Isten igéjére és az azt megelevenítő Szentlélekre. Végső soron a Szentlélek az, aki meggyőz a bűnről, az igazságról és az eljövendő ítéletről.”
