Hasonlatos a mennyeknek országa a királyhoz, aki az ő fiának menyegzőt szerze. (Mt 22,2)
A reformáció előtt az egyház egyfajta üdvintézmény volt, mely az üdvösség elnyerését gyakorlatokhoz kötötte, melyek ebből kifolyólag cselekedeteket jelentettek. Az üdvösség kérdése azonban sosem volt az egyház kezében, hanem a mindig is Isten kezében volt és van ma is. Abban az időben a halál nem volt távoli és gondolata nem volt könnyen elhessegethető, hanem sokkal inkább mindennapos jelenség. Az emberek átlagos életkora rövid volt, a betegségek, háborúk könnyen véget vetettek a földi életnek. Ezért az emberek számára a halál nem “a beláthatatlan messzeségben” volt, hanem nagyon is közel.
Feszült érdeklődés jellemezte a legemberibb kérdést: mi lesz velem, ha meghalok? A tudás erről, hogy mit mond a Biblia nemcsak tömeges viszonylatban (a templomokban hangzó latin érthetetlensége miatt) nem állt rendelkezésre, hanem még a papság köreiben sem. Mert a fundamentális bibliai üzenetekre annyi réteg rakódott rá, hogy az a lényeget tökéletesen elfedte. Az evangélium így maga a “nem ismert tartomány” volt. Ezt fedezheti fel újra a lánglelkű Luther Márton – Isten kegyelméből.
Jézus egyszerűnek tűnő példázatai modern fogalommal élve metanarratívák, azaz: átfogó elbeszélések. A teljes világ lényegét ragadják meg, általában egy történettel vagy egy képpel keretezve az egész világot és benne a mi életünket. Az egyik ilyen a királyi menyegzőre szóló meghívás története.
De miért igaz, hogy
AZ ÖRÖM ÚJRA FELFEDEZÉSE VOLT A REFORMÁCIÓ?
Nézzük miként jelenik meg ez a példázatban! Jézus szinte minden fontos dolgot összefoglal: ott van benne a meghívás, aztán a nemtörődömség (nem érdekli őket a meghívás), az aránytévesztés (a királyi menyegző és a mindennapos dolgok között), a gyilkos indulat (idegesíti az embereket az újbóli meghívás kik aztán megverik, megölik a küldötteket) és lehet ne sorolni. De én most csak az egyik aspektusra szeretnék rávilágítani, nevezetesen, hogy
egy menyegzőre hív az Isten!
Milyen kép rajzolódik ki ennek nyomán? Először is Krisztus az örök élet valóságát a menyegző képével írja le számunkra – az örök élet tehát az öröm, a beteljesült boldogság világa. De mit is takar ez a kép, a menyegző? Az emberi élet legszebb pillanatát, mely egyben
a legszebb paradoxon!
Azért paradoxon, mert egyszerre a legintimebb, leginkább bensőséges és senki másra nem tartozó dolog, a szerelem és annak beteljesülése és egyszerre mégis egy olyan esemény, ami szélesen közösségi dimenziójú. Ilyenkor a pár nem csak a közelieket, a családot, közeli rokonságot hívja meg, hanem rég nem látott barátokat, munkatársakat is – hogy részük legyen örömükben és tanúi legyenek annak. S milyen különös beleérző képességgel rendelkező lények vagyunk mi: magunk is érezzük az ő egymás iránti szeretetüket!
Ünnepélyes pillanat is ez, mert a menyegző minden kultúrában az istenek előtt- a mienkben pedig Isten előtt zajlik le. Őneki fogadunk és egymásnak és Őtőle kérjük-várjuk az áldást! (Ezzel is szakít többek között a nyugat manapság). A fogadás életfogytiglan határidőre történik, de ez nem életfogytiglan börtön, hanem a “veled örökre” akarata, kijelentése és megfogadása. Mindegy, hogy aztán hogy sikerül ez emberi gyarlóságaink miatt – maga a menyegző ez és nem más.
Krisztus ezt a épet használja arra, hogy leírja azt, hogy mire is hív el a “Király”, aki maga az Isten. Azonban ez nem csak illusztráció, hanem maga az eljövendő valóság; ismerve a bibliai kijelentést tudjuk: a Fiú Krisztus, aki a vőlegény és az egyház pedig az Ő menyasszonya!
Egyen-egyenként hív a menyegzőre minket, együtt azonban mi leszünk a menyasszony!
Na ez az emberiség igazi újra egyesítése! A meghívás tehát egy különleges, csodálatos, szépséges eseményre szól, mely mindet meghalad, és egyszersmind meghaladhatatlan.
A REFORMÁCIÓ FELFEDEZÉSE TEHÁT: AZ EVANGÉLIUM
A meghívás nem arról szól, hogy ezt, meg ezt, meg még amazt meg kell cselekedni, hogy a meghívásra valahogy méltók legyünk, hanem arról szól, hogy meg vagyunk hívva és induljunk el, mert “immár minden kész”. Az evangélium arról szól, hogy bennünket méltatlanokat hív a Király a Fiának menyegzőjére. Ezt fedezi fel a reformáció, hogy méltóvá a meghívás tesz bennünket és hogy a meghívást elfogadva elindulunk hittel. Isten nem teljesítményre hív, hanem indulásra hazafelé, amit Krisztus “teljesítménye” tett lehetővé: a vőlegény előbb szeretett minket, ezért (és csak ezért) indulhatunk el a menyegzőre.
Mi az emberi élet perspektívája e tudás nélkül? Egyszerű: a SÍR. A halál, de előtte még kinek-kinek eltérő módon öregedés, szenvedés és a vég. A régi elferdült (reformáció előtti) ismeret szerint a teljesítményeink alapján lehet részünk a menyegzőben, s mivel a teljesítményeknek igen meggyőzőknek kell lennie, ezért megalapozott félelmek kísérték annak pozitív végkimenetelét. Csakhogy NEM,
nem a mi teljesítményeink miatt van üdvösségünk, hanem Krisztus keresztáldozata miatt, azaz az Ő “teljesítménye” miatt.
A hívás és a menyegzőre való elindulás az a hit, amivel átvesszük a nekünk szóló meghívót és leszünk méltóvá. Halál, megsemmisülés (materialista, naturalista perspektíva) vagy megugorhatatlan teljesítmények és kétséges kimenetelű üdvösség (reformáció előtti hit) helyett: az öröm perspektívája
Öröm, boldogság, hogy az új teremtés egy végnélküli menyegzővel kezdődik és öröm, hogy mehetek, mert meg vagyok erre hívva én is!
A reformáció erre az örömre vezetett vissza és ez az evangélium maga.
