A középkortól a kora újkorig
II. Erzsébet temetése kapcsán írta Köntös László: „Mondhatni rá, hogy az egész egy barokkos show, egy valójában nem létező államforma délibábja a formák, a gesztusok, a ceremoniális esztétikum tobzódásásában. És mégis, annyira mélyen megrendítő a váratlan tapasztalat, hogy […] milyen is az, amikor az ember megmerítkezhet abban a közösségben, amelyhez annak minden nyomorúsága, megosztottsága, pártpolitikai hisztériája ellenére is tartozik. Ez a közösség az eszmei haza…”
„Barokkos show”, „nem létező államforma délibábja a formák, a gesztusok, a ceremoniális esztétikum tobzódásásában” – mintha 1867–72 táján elkezdtek volna valami hasonlót írni, mondogatni.. – De véletlenül sem a brit, hanem a magyar államról…
És valóban: nekünk feladatunk, hogy helyreállítsuk a Haza iránti elkötelezettséget. Többek között saját nemzeti történelmének reális értékelésével. A „bezzeg […], de persze ?agyarország […] károgói szerint Anglia a demokrácia őshazája, amellyel szemben áll egy elmaradott, félfeudális, torlódó társadalmú Magyarország. Az angol fejlődés mindig is reformokkal kezelte a problémáit, míg a magyart maga alá temették a nemzetiségi problémákkal párosult társadalmiak… stb. stb.
Idejét éreztem tehát, hogy számba vegyem az angol és a magyar rendiség hagyományait a demokratikus hatalomgyakorlás területén, ami mégiscsak a Haza iránti tradicionális elköteleződés alapja.
Az angol rendi választójog az 1215-ös Magna Charta Libertatum 12. cikkelyére vezethető vissza. Az uralkodó – a királyi tanács (vagyis a bárók) egyetértése nélkül – nem rendelheti el a hadiadó és a pajzspénz megfizetését. A pajzspénz a hűbéri hadmegváltás volt, amelynek keretében az angol nemesség már 1174 óta adózott a királynak.
A magyar rendi választójog az 1222-es Aranybulla I. cikkelyére vezethető vissza. Eszerint: „Rendeljük, hogy minden esztendőnként Szent István napját, hacsak valami nagyon nehéz foglalatosság vagy betegség meg nem tiltaná, Székesfehérvárott tartozzunk megülni. 1 §. És ha mi jelen nem lehetünk, a nádorispán kétség nélkül ott lesz helyettünk, és a mi képviseletünkben meghallgatja az ügyeket.”
A Nagy Szabadságlevél fenti rendelkezését az 1295-ös mintaparlament óta úgy értelmezték, hogy a pajzspénzt fizető kisebb hűbéresek, valamint a hadiadót fizető fallal kerített és (fal nélküli) mezővárosok egyetértése nélkül sem vethet ki adót. Ezek a társadalmi réteg közösségei (a shire-ök/grófságok vagy városok) jogosultak az 1265-ös első parlamenti meghívólevél szerint képviselőket választani, akik azután a Lordok Házától elkülönített Közösségek Házában (az Alsóházban) ülésezhettek.
A székesfehérvári törvénylátó napokból nőtt ki már a XIII. század végén az országgyűlés intézménye. Ennek az intézménynek a rendszeresítésére III. András („az utolsó aranyágacska”) tett először kísérletet, de a központi hatalom megerősödésével sokáig mégis csak rendkívüli alkalmakkor hívtak össze országgyűlést (pl. 1308.; 1323.; 1351.; 1397.; 1405.; 1435.) Már ekkor elkülönültek az úgynevezett királyválasztó és törvényhozó országgyűlések. Utóbbiak dekrétum- (törvénykönyv-) vagy (kisebb jelentőségű, nem privilegiális ügyekben) oklevélkiadó tevékenységét „Az országunk bárói és nemesei azzal a panasszal/kéréssel fordultak hozzánk” formula vezette be.
1405-ben a köznemeseket is a Szent Korona tagjaivá nyilvánították. Innentől kezdve az úgynevezett „országos ügyek” tárgyalásánál legalább képviselőiben jelen kellett lennie, bár békésebb időkben ez leginkább azt jelentette, hogy a főispán az alispánt és némely más familiárisát is magával vitte a megyei nemesség képviseletében egy kibővített királyi tanácsba. Sokáig megmaradt ugyanakkor a nemesség személyes megjelenésének képzete. Ez válságosabb időkben gyakorlattá is válhatott.
Az 1505-ös rákosi végzést például a „köznemesi” (valójában Szapolyai-) párt tömeges, fegyveres és fenyegető megjelenése kényszerítette ki. Városi követeket (akkor még a királyi mezővárosokét is) az 1405-ös országgyűlésre hívták meg először, ahol a városokat érintő kérdésekben tanácskozhattak. Az 1445-ös országgyűléstől kezdve vált gyakorlattá, hogy csak az úgynevezett tárnoki (szabad királyi) városok küldhettek követeket az országgyűlésre, és ha a szavazás addigra már amúgy is eldőlt, a városok asztalának (egyetlen) szavazatát már meg sem kérdezték.
Az angol királyi költségvetés jelentős része a 15. század végétől (a Rózsák háborújának lezárulta utántól a minisztériumok (azon belül is az Admiralitás) és a flotta fenntartására ment el. Állandó hadsereg és rendfenntartó erő nem jött létre, ezért a király továbbra rá volt utalva a közigazgatásban és az adómegszavazásban a közösségekre. A közösségekben a választójog polgárjoghoz (háztulajdonhoz) vagy szabad birtokossághoz (nemesi módon adózó földhöz) volt kötve. Angliában a nagy pestisjárvány, a folyamatos zsoldosíjász-igénnyel jelentkező százéves háború és az 1381-es parasztfelkelés megszüntette a jobbágyságot. A szabad bérlővé vált parasztság középbirtokos rétegén (angol yeoman) a gentleman pajzspénze mintájára íjpénzt kezdtek szedni.
E három réteg adóhozzájárulásán túl az úgynevezett „szegények penny”-jei az angol költségvetés szempontjából alig számítottak. Anglián belül elsősorban délkeleten kialakult a vállalkozó nemesség, amely berendezkedett az árutermelésre (először a gyapjúra, majd a gabonára), birtokait modernizálta, bekapcsolódott a kereskedelembe, gyakran a városba költözött és tőkéjét kereskedelmi vagy ipari vállalkozásba fektette. A kereskedelem és a pénzügyletek föllendülése miatt megerősödő nagypolgárság jelentős politikai befolyásra tett szert, pénzét a fellazuló feudális kötöttségek miatt gyakran földbirtokba fektette.
A származási elv teljesen elsikkadt, és helyébe a nemesi életforma bizonyos szokásainak utánzása lépett. Aki vidéki birtokot szerzett, megkapta az azt terhelő adókötelezettséget, felvette a gentlemanra jellemző habitust is, és így automatikusan gentryvé vált. A Korona számára tett kiemelkedő szolgálatok belépőt jelentettek a lovaggá ütéshez, és a „Sir” megszólítás elnyeréséhez. Folyamatos elkülönülés és átjárhatóság: George Bernard Shaw még 1912-es Pygmalionjában is ízesen élcelődik az „újarisztokrácia” „bugrisleplező” kínlódásain.
A magyar rendi országgyűlés működése a XVII. század elejétől rögzült. Az országgyűlést az uralkodó hívta össze, és a kiváltságos csoportok vehettek részt rajta. A magyar országgyűlésben jelentős részben voltak választott képviselők, így a mindenkori uralkodóval szemben meg tudták jeleníteni érdekeiket. A magyar országgyűlés kétkamarás volt, tábla elnevezésük a tanácskozásra szolgáló hosszú asztalról kapta a nevét.. A felsőtáblán a főrendek (főpapok, főnemesek) vehettek részt, akik az uralkodó személyes meghívóval érkeztek, az alsótáblára az alsóbb rendek (köznemesség, szabad királyi városok, bizonyos egyházi intézmények) küldhették el követeiket, akiket a király kollektív meghívóval szólított föl erre.
A felsőtáblának a nádor, az alsótáblának a személynök volt az elnöke. A magyar rendi országgyűlésen a megyéknek 1–4, a szabad királyi városoknak és egyházi intézményeknek (káptalanoknak) 1–1 követük volt, de mivel a városi követek együtt adták le összesen 1-nek számító szavazataikat, az alsótáblán döntő szava volt a köznemességet képviselő megyei követeknek. A megyék a követküldés mellett követutasításokat adtak, amelyekben meghatározták, hogyan kell képviselőiknek az adott kérdésekben szavazniuk. Az országgyűlés az uralkodói előterjesztéssel kezdődött, amely irat azokat a témákat tartalmazta, amelyekben az uralkodó a rendek tárgyalásait várta.
Ezt követte a rendi sérelmek megtárgyalása, legvégül az adó- és újonclétszámok elfogadása. Mivel ez utóbbi a kormányzatot leginkább érintő kérdés legvégül került napirendre, ez arra kényszerítette a kormányzatot, hogy az előbbiekben is egyezkedjék a rendekkel. A törvényhozási munkát hosszú, nehézkes egyeztetés jellemezte. Az alsótábla határozatot hozott, a felsőtáblával üzenetváltások formájában értekeztek, egyetértés esetén a két tábla közös ülésén szövegezték meg a törvényjavaslatot, ahol a nádor elnökölt. A törvényjavaslatot feliratban terjesztették a király elé, akinek szentesítésével emelkedett törvényerőre.
A megyék egyébként közigazgatási egységként központi helyet foglaltak el a magyar államszervezetben, hiszen nemcsak a törvényhozásra gyakoroltak meghatározó szerepet, hanem a meghozott törvények végrehajtása is legnagyobb részt rajtuk függött. A magyar rendiségben nem minden szinten érvényesült a hatalommegosztás elve. Az uralkodó egyszerre volt a kormányzat letéteményese, a legfőbb bíró és emellett tevékenyen részt is vett a törvényhozás menetében, a megyék is egyszerre voltak közigazgatási és igazságszolgáltatási szervek, de a XVIII. századtól felső-középszinten megvalósult a hatalmi ágak szétválasztása: a helytartótanács általános kormányszervként funkcionált, az országgyűlést hozta a törvényeket, a feljebbviteli igazságszolgáltatást pedig a kerületi, a királyi és a hétszemélyes táblák végezték.
Montesquieu „A törvények szelleméről” című művében a követutasításon kívül példaként jellemezte a magyar alkotmányt, de annyit azért meg kell említenünk, hogy a legfőbb rendi méltóság, a nádor mindhárom hatalmi ágban érdekelve volt, hiszen egyszerre volt a Helytartótanács, az országgyűlés, a Felsőtábla és a Hétszemélyes Tábla elnöke.
