“VISSZA A TERMÉSZETHEZ” VAGY ÚJABB, FENTARTHATÓ(BB) EGYENSÚLYTALANSÁGOK FELÉ?
A kommunizmus kor annyi változást hozott, hogy az erdősültség mértékében megőrizte a Horthy-kor idején beállított arányt, amelyet egyre kevésbé egyensúlyozott ki a birtokos parasztság, az önálló parasztgazdaságok által biztosított apróparcellás művelésmód. Az 1958–62-es (immár „sikeres”) téeszesítés után uralkodóvá vált az óriásparcellás nagyüzemi szántóföldi mezőgazdálkodás.
Az iparosított mezőgazdaság fenntartását jelentős részben a 19. század végétől kibontakozó vegyipar tette lehetővé, amelynek fontos eleme lett az 1920-as években a németek világháborús találmányának, a légköri nitrogén megkötésnek a lőgyapot- után a műtrágyagyártásba történt bevezetése. A műtrágyagyártás az utóbbi időkben már csak az olcsó orosz földgáz következtében volt fönntartható.
A no till (takarásos) talajművelés számára bizonyos lehetőség (és a fenntarthatóbb környezetgazdálkodás számára bizonyos reménység), hogy a világméretekben mesterségesen kibontakoztatott „energiaválság” kikényszerítheti ennek alkalmazását. Ugyanakkor az újonnan alkalmazandó „hagyományos” módszerek, technikák és technológiák sem a természeti állapotot állítanák helyre, hanem csak egy fenntartható(bb) mesterséges új egyensúlytalanságot hoznának létre.
Egyébként már a fokgazdálkodás is ilyen volt, ugyanis a Kárpát-medence „természeti viszonyai” 90%-os erdős zárótársulással legfeljebb százezer ember eltartását teszik lehetővé, azt is mindössze kőkori színvonalon. Ehhez képest már az ártéri gazdálkodás maga is magasan fejlett tájátalakító gazdálkodás volt.
Aki esetleg kíváncsivá vált volna a „fenntartható(bb) mesterséges egyensúlytalanság” fogalmi hátterére, annak elolvasásra tudom ajánlani “A humánökológiai alkalmazkodás kultúrtörténete az újabb német szakirodalom tükrében” (ITT) című tanulmányomat.
MIÉRT NEM SIKERÜLT A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁN?
Az államszocializmus bukása és a téeszrendszer összeomlása következtében az erdősültség szintje a rendszerváltozástól napjainkig 29%-ra nőtt. Közben azonban a mezőgazdaságból élők száma másfélmillióról 200 ezer alá csökkent. A vízvisszatartó fokgazdálkodás hívei itt azt felejtik el, hogy hiába áll rendelkezésre most már évtizedes know-how, egyetlen termelő sem tért át erre a rendszerre.
1.) Az elmaradt állami beruházások mellett az ok az volt, hogy 2.) megtérülési szempontból eddig a négy szemesterményes gazdálkodás bizonyult rentábilisnak; 3.) alapvető munkaerőhiány van a mezőgazdaságban, ami jobb szándék (pl. bogyósok, gyümölcsösök) esetében is a termelés ellen, illetve a gépesítés-vegyszerezés párosának kikényszerítése irányában hat.
Summázhatjuk tehát: Utóbbi gazdálkodási formát munkaerőszempontból kizárólag akkor lehetne megvalósítani, ha az állam ókori keleti módon egyik pillanatról a másikra a városokból (és főleg a budapesti agglomerációból) ki tudna telepíteni 1,4 millió embert a folyóvölgyekbe.
De az ezen emberek alapvető készség- és motivációs hiányai miatt ez az egyébként ez a jelen politikai körülmények között irreális módszer is eleve minimum öt év betanuló és öt év begyakorló periódus után hozhatná meg első eredményeit, amikorra az esők – elképzelhető módon – már réges-régen visszatértek.
VISSZATÉRŐ ÉGHAJLATI PERIODICITÁSOK FOGSÁGÁBAN?
Érlelődik tehát egy lassanként társadalmi felszólítássá érlelődő közvélemény-nyomás: állítsuk a magyar környezetgazdálkodás elmúlt 170 évének gyakorlatát hirtelen más irányba! Ha ez így van, kulcsfontosságú lenne azt tudnunk, hogy milyen várható körülményekhez kell alkalmazkodnunk. Márpedig a megalapozott jósláshoz a Kárpát-medence rekonstruálható környezettörténeti adatai is kevés támpontot biztosítanak. Abban már sok minden mintázat előfordult, de leginkább az egy, maximum két–három éves aszályperiódusok voltak a leggyakoribbak, ahol az esők legkésőbb néhány év után tartósan visszatértek.
Talán az egyetlen kivétel a 700-as években következett be, ahol a pollenlerakódásos vizsgálatok szerint akár hét évig is elhúzódó súlyos aszályperiódusok tértek vissza hét évtizedes idősávban néhány éves szünetekkel olyan sűrűn, hogy az időszak az Avar Kaganátus olyan mértékű megroppanásához vezetett, amelyet csak betetőzött a kagáni székhely kirablását és a Dunántúl (valamikori Pannónia) őrgrófsággá tételét célzó 791-es, 793-as frank hadjáratok.
Egy ilyen periódus akár most is bekövetkezhet. De tegyük fel: mi van akkor, ha jövőre vagy két–három év múlva éppen visszatérnek az esők, és húsz évig ismét nem lesz a mostanihoz hasonló szélsőséges helyzet? Akkor majd mások jönnek elő kiabálva, hogy „Minek felesleges vízépítészeti beruházásokat fenntartani, ahelyett hogy az így a termelésből kivont Kárpát-medencei jó földeken is gazdálkodást folytatnánk!”
Akkor majd azt kell tudnunk megmagyarázni, hogy minden pillanatnyi veszteség mellett is szükséges és perspektivikus annak fenntartása, aminek kivitelezésébe fogtunk. Mi ugyanis magyarok lennénk, nem olyan hullám tetejére vetett szennyhab, melyet mindenfajta kósza szél ide-oda dobálhat.
VÁLASZTÁSPOLITIKAI PERIODICITÁSOK FOGSÁGÁBAN?
Mostani (pillanatnyi) látásunk szerint az immár több mint tizenkét év óta hatalmon lévő Orbán-kormányoknak korábban (!) talán inkább tározókba kellett volna fektetni, ahelyett hogy gyorsforgalmi autóutak és külföldi beruházások bevonzásába fektette a szabad rendelkezésre álló magyar állami tőkéket. Szembejöttek ugyanakkor a közgazdasági megfontolások. Vízépítészeti beruházásokkal aligha lehetett volna 4% alatti munkanélküliséget, 70% fölötti foglalkoztatottságot, 7% fölötti gazdasági növekedést elérni.
Mindez a Nemzeti Együttműködés Rendszerének választási folytathatóságára valószínűleg negatívan hatott volna. Azzal kapcsolatban, hogy rövid távú politikai célok miatt feláldozott (vagy legalábbis háttérbe helyezett) bizonyos fontos nemzetstratégiai érdekeket, a kormánynak is lelkiismeret-furdalása van. Ez nyilvánvaló volt a 2022. július 3-i Bayer Showban, ahol Nagy István agrárminiszter megfelelő nonverbális jelek mellett vallotta be, hogy a magyarországi csapadékmennyiség öt éve (!) nem pótolja vissza a párolgási veszteséget.
A POLITIKAI ÉRDEKEGYEZTETÉS REALITÁSAI
A jelen aszály körülményei között valószínűleg meglesz a politikai akarat a vízügyi beruházások meggyorsítására. Nehezíti a helyzetet, hogy ez nem gyorsan megtérülő beruházás, amelyet az államnak a háborús helyzetben az elsődleges produktivitást – legalábbis számunkra – szintén nélkülöző haderő-fejlesztéssel együtt kell véghezvinnie. Az az államilag (!!!) kikényszeríthető maximum ezen túlmenőleg a sakktáblaszerű apróparcellás gazdálkodás visszahozatala képezhetné.
Ennek alapját az képezhetné, hogy az állam maximálja az egy tagban azonos művelés szerint gazdálkodásba vehető földterület nagyságát. Ebben a kérdésben elméletileg meg lehetne határozni egy olyan minimumterületet, amelyre még érdemes gépesített eszközökkel rámenni. Azt is elő lehetne írni – elméletileg – , hogy az így meghatározott méretű parcellákat – a megfelelő átjárás biztosítása mellett – párologtató, illetve víztartó övekkel kell határolni.
Nagy súllyal latba eső kérdés ugyanakkor: A mai (magán)tulajdon-viszonyok és (jóval koncentráltabb ugyan, de mégiscsak kaotikusnak tekinthető) használati viszonyok mellett ki fogja meghatározni a sakktábla-elrendezésnek és biodiverzitás-növelésnek megfelelő vetésforgót, hogyan fogja beleintegrálni ebbe a rendszerbe az egyéni kezdeményezést és szorgalmat, és hogyan kompenzálja az előírtakból kalkulálható adott éves (többlet)nyereségeket, (többlet)veszteségeket?
A SZAKMAISÁG TISZTELETE
Ha tehát szükségünk van egy új, fenntarthatóbb mesterséges egyensúlytalanságra, és azt társadalmilag is el kell fogadtatnunk, azt csakis úgy tehetjük, hogy megtagadjuk magunkban is a magyarság hübelebalázs-természetét és elégedetlen mindig-mást-hibáztató atttitűdjét, és történelmi viszonyaink megértő és megbocsátó szemlélete mellett a hátunk mögött levőket elfeledvén, az előttünk lévőknek nekifeszülvén igyekszünk közös nemzeti dolgaink közjó szerinti rendezésére.
Mindezt pedig lehetetlenség a (vízügyi, agrár- és erdészeti) szakmaiság tisztelete nélkül megvalósítani. Kétszer nem szabad ugyanazt a hibát elkövetni! Elég volt egyszer abból, hogy az állam iránti általános bizalomvesztés „Bős–Nagymaros ügy”-gyé desztillálódjon, és rossz értelemben képezze a „rendszerváltozás” egyik ikónikus jelképét.
A HELYZET KULCSA – AZ ISTENBE VETETT BIZALOM
Az első természet- és állatvédelmi rendelkezések az ószövetségi Bibliában találhatóak.
„Ha madárfészek akad elédbe az úton valamely fán vagy a földön, madárfiakkal vagy tojásokkal, és az anya rajta ül a fiakon vagy a tojásokon: meg ne fogd az anyát a fiakkal egyben, hanem bizony bocsásd el az anyát, és a fiakat fogd el magadnak, hogy jól legyen dolgod, és hosszú ideig élj.” (5Móz 22, 6–7)
„Ne kösd be az ökörnek száját, mikor nyomtat!” (5Móz 25, 4)
Hogyan magyarázza utóbbi igehelyet az Újszövetség legtermékenyebb szerzője, Pál apostol?
„Mert a Mózes törvényében meg van írva: Ne kösd fel a nyomtató ökörnek száját. Avagy az ökrökre van-é az Istennek gondja? Avagy nem érettünk mondja-é általában? Mert mi érettünk íratott meg, hogy a ki szánt, reménység alatt kell szántania, és a ki csépel, az ő reménységében részesnek lennie reménység alatt.” (2Kor 9, 9–10)
A reménység ellentéte a kapzsiság. Ez anyagi javak (és főleg pénz) felhalmozásával akarja saját magát biztonságba helyezni. Önmagunk bálványozásának az a típusa alakul ki, amely semmit nem mer Isten gondviselő szeretetére bízni, és járulékosan társas viszonyainkat is alapvető módon mérgezi meg. Pedig elég volt egy kis vízhiány, esőkimaradás, hogy minden előrelátó munkálkodásunk (amelyre siker esetén oly büszkék tudunk lenni) egy csapásra váljon hiábavalóvá. Kiaszott tábláink intő felkiáltójelként áll gazdáik és mindannyiunk elé: „Hiába [volt] néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! [De] Szerelmesének [az Úr] álmában ád [majd] eleget.” [vö. Zsolt 127, 2]
És mit mond az isteni bölcsesség a földhasználatot illetően?
„Szólj Izráel fiainak és mondd meg nékik: Mikor bementek a földre, a melyet én adok néktek, nyugodjék meg a föld az Úrnak szombatja szerint.
Hat esztendőn át vesd a te szántóföldedet, és hat esztendőn át messed a te szőlődet, és takarítsd be annak termését, a hetedik esztendőben pedig szombati nyugodalma legyen a földnek, az Úrnak szombatja: szántóföldedet ne vesd be, és szőlődet meg ne mesd. Ami a te tarló földeden magától terem, le ne arasd, és a mi a te metszetlen szőlődön terem, meg ne szedjed; mert nyugalom esztendeje lesz az a földnek.
[…]
Számlálj azután hét szombat-esztendőt, hétszer hét esztendőt, úgy hogy a hét szombat-esztendőnek ideje negyvenkilenc esztendő legyen. […] És szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának; kürtölésnek esztendeje legyen ez néktek, és kapja vissza kiki az ő birtokát, és térjen vissza ki-ki az ő nemzetségéhez. […] A kürtölésnek ebben az esztendejében, kapja vissza ismét ki-ki az ő birtokát.
[…]
Ha pedig azt mondjátok: Mit eszünk a hetedik esztendőben, ha nem vetünk, és termésünket be nem takarítjuk?
Én rátok bocsátom majd az én áldásomat a hatodik esztendőben, hogy három esztendőre való termés teremjen. És mikor a nyolcadik esztendőre vettek, akkor is az ó termésből esztek egészen a kilencedik esztendeig; mindaddig ó gabonát esztek, míg ennek termése be nem jön.
A földet pedig senki el ne adja örökre, mert enyém a föld; csak jövevények és zsellérek vagytok ti nálam.” (3Móz 25, 1–23. szakasz válogatott versei)
A szakasz zárlatában szereplő parancsolatra – mint bibliai előképre – alapult az 1351. évi Aranybulla később ősiség-törvénynek nevezett rendelkezése. A nemesi birtokjogra vonatkoztatott hatálya nyilvánvaló hiányosságokkal volt terhes. Nem véletlenül szorgalmazta 1830-ban a legnagyobb magyar, Széchenyi István éppen a Hitel[esség] nevében a lebontását. Hogy az aviticitas 1848-as felszámolása sem hozta meg a várt eredményt, nyilvánvaló, hogy 1900-tól újabb és újabb gazdavédelmi törvényjavaslatok beterjesztésére került sor. Ezek közé tartozik a 2013. évi CXXII. törvény is erős földforgalom-korlátozásaival is. De ha hiányzik az a hit, amelyik csak Istentől jobbat váró jövevénynek tartja magát, és így adja magát mindenével Ura szolgálatába (vö. Zsid 11, 13–16), akkor földi dolgainkra sem találunk áldott megoldást.
