„Mert minden lélek az enyém…” (Ez 18,4)
Az ember feje ma szüntelen a tulajdon és a tulajdonlás körül forog. Úgy érezzük, hogy minél több mindent tulajdonlunk annál nagyobb biztonságban vagyunk és annál inkább érezhetjük a bizsergető érzést: a befolyást és uralmat mindezek felett. Öntudatlan gondolat ezzel együtt, hogy magunkat is tulajdonoljuk – magam felől magam döntök, az “én testem az én tulajdonom és azt teszek vele, amit csak akarok” (abortusz és nem-váltás). Ez mára immár jog lett és a tudomány segítségével megvalósítható lehetőség. Más kérdés, hogy morálisan mit jelent mindez – erről folynak nagy viták. Mert folyhatnak viták, mert ez a szabad véleménynyilvánítás társadalma és kora – ám ez nem lesz mindig így, mert Isten nem vitatkozik és vele nem lehet vitatkozni! A bölcs ember azonban számol ezzel a köztünk és Ő közte lévő jelentős különbséggel. És itt ismét kérdés a szabadság önmagában való abszolút jósága – Molnár Tamás filozófus mondta, hogy a szabadság nyilvánvalóan üres érték, mert annak tartalmától függ jósága, vagy gonoszsága. Polányi Mihály is hasonló dolgot mond, miszerint – furcsa látásmód az, hogy egy olyan világban, ahol a legnagyobb dolgoktól a legkisebbekig mindent kikerülhetetlen természeti törvények uralnak egyedül az ember azt gondolja magáról, hogy ő teljesen szabad. Megint más kérdés, hogy mindez működik-e, azaz, hogy a végén nem egy torzó lesz belőle visszafordíthatatlanul (pl. a nem-váltó műtétek és még inkább a magzat halála az abortusz nyomán). Persze, ha az emberiség egészét nézzük az immár közel 8 milliárdnyi embert – akkor ez a ma mifelénk nagyot futó lmbtq- gender- abortusz- transz-nem őrület annyira elhanyagolhatóan csekély embert érint, hogy az szinte mérhetetlen. Ez a nyugati civilizációban ugyan létező dolog, ám itt sem azon a szinten, hogy jelentős kisebbségről lehetne beszélni, inkább az egész közbeszédet mesterségesen leuraló trendről van szó.
Önmagunk tulajdonlása gondolatnak lelki-szellemi kiindulópontja van, azaz röviden: megengedjük magunknak, hogy azt gondoljunk, amit csak akarunk. Autonóm módon, mert mi magunkat tulajdonoljuk, ezért lehetünk öntörvényűek. Például mi döntünk vallási kérdésekben is: én ezt vallom, ő azt vallja és így tovább – az igazság/ valóság az mindegy is, meg hát ugye relatív is. Sőt, manapság kezd eluralkodni az a posztmodern gondolat, hogy mi mondjuk meg, hogy mi valóság és mi nem az. Akkor is, ha éppen a valósággal szögesen ellentétes elképzelésre jutunk el – ilyenkor a valóság persze méltóztatik hozzáalakulni gondolatunkhoz – mert mi a puszta akaratunkkal meggörbítjük a teret! A gender pont ez: adva van egy fizikai és biológiai valóság, ám mi azt gondoljuk, hogy- ha és amennyiben- mi épp a fordítottját érezzük és hangoztatjuk, akkor az bizony úgy is lesz. A lényeg, hogy mit érzel belül! Ez lenne a kimondott szóval való teremtés? Azt mondjuk és úgy lesz? Ha egy kicsit realisták akarunk lenni, akkor könnyen beláthatjuk, hogy még nem váltunk teremtő Istenné. Talán az se elrugaszkodott jóslat, hogy ez nem is fog bekövetkezni soha. Az más kérdés, hogy akkor végül is ki a realista: az, aki azt gondolja megváltozik a valóság a puszta gondolattól, vagy az aki tudomásul veszi a valóságot? – legyen az fizikai realitás vagy mennyei realitás – számolás Istennel. Most itt a Földön mindenki azt gondol, amit akar, azt mond, amit akar, de Jézus figyelmeztet: “…mondom nektek, hogy minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján.” (Mt 12,36)
Nos, ez az egész kultúránkat leuraló masszív őrület abból az önhittségből folyik, hogy az ember azt gondolja: önmaga tulajdonosa! Nem más ez valójában, mint a humanizmus antropocentrikus gondolkodásának kései következménye. A régi magyar törvénykezésben a Szent Korona volt minden javak forrása és tulajdonosa és mindenki más csak birtokos. Azaz mindenki mindent birtokba kapott, de a birtok nem volt forgalomképes, mert ahhoz tulajdonnak kellett volna lennie – és ez a jog a koronáé volt. Így hasonló a helyzet a lelkünk dolgában is: mi birtokosok vagyunk nem tulajdonosok, ergo nem tehetünk akármit, nem lehetünk öntörvényűek és végkép nem teremthetünk nekünk tetsző valóságot vagy magunkat újra – kényünk-kedvünk szerint, mintha mi lennénk Isten. Mert van tulajdonos, mégpedig az, Aki megteremtett minket, aki megteremtett minden emberi lelket („… a leheletek, akiket én teremtettem” Ézs 57,16). Aki megérti és hiszi ezt másképp bánik magával és embertársával is, mert számol azzal, hogy sem önmaga, sem a másik nem önmagáé, hanem a Teremtőé. Hinni ezt jelenti: számolunk azzal Aki Isten és azzal, amit ő mondott. Mert itt minden ami csak volt és van, beleértve önmagunkat is az utolsó atomig egyedül az Övé. Ennek fényében milyen megdöbbentő az ígéret: “Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak” (Róm 8,17). Milyen jó végül is, hogy “nem a magunkéi vagyunk”!
