A paradicsomban az első emberpárnak (és bennük az egész emberiségnek) végtelen perspektívája volt, mert nem kellett gondolni az idővel, mivel alapállapotban nem járt volna le soha. Achilles azt mondja a Trója című filmben, hogy: “Az istenek irigyelnek bennünket, mert az életünk véges; a pillanat a mienk, nekik nincs ilyen. Sosem leszel bájosabb, mint ebben a pillanatban” – mondja ez utóbbit Briseis-nek. Habár jól hangzik, de nem igaz, miként a görög istenek se léteztek és így nem irigykedhettek ránk. Viszont a paradicsomban még valami más sem volt ott: mégpedig bárminek a hiánya! A teremtés csak úgy ontotta bőséggel az élethez szükséges dolgokat, egészség, erő, étel, szépség – mindene megvolt az embernek és mindenben bővölködött. Nem kellet naponta küzdeni a létért, nem űzték határidők, nem futott, rohant végig az egész életén át kergetve valami megfoghatatlant. Felhőtlen, gondtalan és mégis küldetéssel teli életet kapott az ember. Ráért “csak” élni, ráért volna csak boldogító és eszményi csodás dolgokkal foglalkozni, felfedezni a világot, aminek pásztorává tette az Isten, ám ez az idill a bűnesettel és az ítélettel egyszer s mindenkorra véget ért.
Aztán a világ szomorú hellyé lett, mert megérkezett a hervadás és a halál. Hirtelen időhöz kötött lett minden, miközben a teremtés fukarrá lett: többé nem adott ingyen semmit! Meg kellett dolgozni a puszta betevőért, a létezés egyszerű dolgaiért – miként azóta is és ma is. Ha még a paradicsomban lennénk nem kéne állandóan az osztásról és igazságosságról beszélni, miközben a háttérben folyik az elképesztő felhalmozás: értékek, erőforrások, javak és persze nem a megosztás-szétosztás céljaival. Kapitalizmus és szuperkapitalizmus (globalizmus), melyek érdeke és törvénye egyben a felhalmozás újra és újra. Nincs vége sosem, mint ahogy valahol ez mindig is sokak kárára történik. Ma miközben az eredetet tagadják mégis a paradicsomba vágynak vissza az emberek és azt gondolják – ha nem is az ő idejükben – de a paradicsomi állapot valahogy megvalósítható lesz: ez a szuperidealizmus, mely mindig megjelenik valamelyik utópiában – most leginkább a liberalizmusban, vagy abban ami maradt belőle. Milyen furcsa: van bennünk egy olthatatlan vágy, egy kipusztíthatatlan gondolat – a tökéletes világ (azaz: a paradicsom) – amit, már mint eredetet nem hiszük, hogy valaha is lett volna. De az utópiát, hogy lesz egyszer egy tökéletes társadalom, ahol az emberek boldogan és bőségben élhetnek – ezt a valószínűtlen ábrándot készséggel elhiszik. Persze akiknek érdekében áll ez a marketing és amit okoz – ez az üveggyöngy-hit – nagyon jól tudják, hogy ez lehetetlen vállalkozás, ám nekik nagyon is kifizetődő. A “hasznos idióták ” pedig, akik feltétlenül, gondolkodás nélkül hisznek ebben és küldetéses harcot is hajlandók a szent cél érdekében lefolytatni a szebb jövő érdekében – eddig a történelem folyamán mindig előkerültek elégséges létszámban, így ma sincs ezzel semmilyen gond, így a megvalósítás folyamatban van. Csak az feszélyezhet kissé bennünket, hogy akárhányszor nekikezdtek földi paradicsomot építeni – valahogy végül mindig pokol lett a vége.
Ez lenne a “történelem vége”, mikor végre felszabadulnánk az ellenségeskedés és háborúk világából, a betegségekéből, a nélkülözés és nyomorúság fogságából. Én hívő vagyok, de ebben az ábrándban, ebben a hurráoptimista idealizmusban nem tudok hinni! Ez nem magyaráz meg semmit az eredetet illetően és nem vígasztal a halált illetően és horizontot sem nyit – így nekem ez kevés, a vakhit tekintetében viszont túl sok. Elképesztő naivitás kell ahhoz, hogy bárki azt gondolja, hogy valamikor is meghaladható az emberi gonoszság és önzés. De ha még ez sikerülne is marad a halál “meghaladhatatlansága”. Erre a komplex helyzetre mondja Pál: az egész teremtettség hiábavalóságban vesztegel. Kant, Hegel és mai követői valójában a hiábavalóságot akarják meghaladni. Isten nélkül lerázni az isteni (jogos) átkot, és Isten nélkül megépíteni az új paradicsomot – legalábbis keveseknek. Merthogy jelen természeti törvények szerint mindenkinek sosem fog rendelkezésre állni a bőség. Krisztus azonban újra megnyitotta az élethez vezető utat. A “check in” a nagy utazáshoz itt és most zajlik: nem rituálé, nem vezeklés vagy áldozatok által, hanem hit által és lélekben: “igyekezzetek bemenni a szoros kapun!” (Lk 13,24)
