A bibliai időkben az Úr azt a feladatot hagyta ránk Mózes által, hogy vigyázzunk magunkra, ne feledkezzünk meg azokról, amiket saját szemeinkkel láttunk, tartsuk emlékezetünkben egész életünkben, és ismertessük meg azokat gyermekeinkkel és unokáinkkal is (vö. 5Móz 8. rész)!
Minden nép életében, összetartozásában és megmaradásában meghatározó jelentőségű, hogy milyen módon ápolja a múltját, adja tovább a tapasztalatait, történeteit és történelmét a következő generációknak. A bibliai időkben minden ünnepen el kellett mondani annak az ünnepnek a történetét, hogy a gyerekek felnőve megint csak elmondhassák azt a saját gyerekeiknek. A nemzeti ünnepeinken ugyanezt megtesszük, csak nem üdv-, hanem a nemzeti történelem vonatkozásában. Ilyenkor tulajdonképpen olyan kérdésekre keressük a választ, Kik is vagyunk mi magyarok? és Mitől vagyunk mi magyarok?
Az 1948-tól, de valójában már 1945-től a szovjet hadsereg által megszállt Magyarországon kiépített kíméletlen kommunista diktatúrában nem az elnyomás volt a legrosszabb – a kíméletlenséget még csak-csak elviselné az ember – , hanem a mindent átható és a lelkeket megmételyező hazugság. Megteltek a börtönök és a kényszermunkatáborok azokkal, akik mást mondtak, vagy mást gondoltak jónak, mint a kommunisták, és máshogyan akartak élni, mint ahogy előírták nekik. Kitalált vádak alapján ítélték el ártatlan embereket. A falusi földművelő emberektől többet akartak elvenni, mint amennyit meg tudtak termelni, gyakran a család egész éves kenyérgabonáját és a következő évi vetőmagot is elvették.
Közben szabadság volt, és elvtársak! Egyenlőségről beszéltek, de mindig voltak egyenlőbbek, akiknek munka nélkül is több jutott a közösből. Demokráciáról beszéltek, de mindenkinek egy jelöltre kellett szavazni a „választásokon”. Felszabadulásként kellett ünnepelni a szovjet hódítást; a Magyarországon tett katonai, politikai, testi és szimbolikus erőszaktételt. A kis szentpétervári bolsevik puccsot Nagy Októberi Szocialista Forradalom néven bevették, március 15-ét valahogy kiejtették a nemzeti ünnepek sorából. Azt, hogy valaki hol tanulhatott, azt nem a tehetsége és a szorgalma határozta meg, hanem a származása és a párthűsége.
Ez az elképesztő mértékű feszültség, megfélemlítéssel csendben tartott elégedetlenség okozta azt, hogy 1956 októberében a békés diáktüntetések pillanatok alatt átalakultak forradalommá, majd a magyar nép szabadságharcává. A forradalom fogalmához a 19. századtól – főleg francia példa alapján – egy mellékjelentés társult: felfordulást és zűrzavart is jelentett. Magyarországon ennek mindig éppen az ellenkezőleg érvényesült! A magyarok mindig törvényes forradalmakat indítottak, amelyek célja a megbomlott szabadság helyreállítása volt. Mivel nekünk a szabadság soha nem az individualista egoizmus kategóriája volt, hanem a népet nemzetté emelő közösség, mindig belülről fakadó rend támadt belőle.
Éppen így volt ez 1956-ban is! A végsőkig elkeseredett nép úgy érezte, ez az a történelmi pillanat, most lehetne távozásra kényszeríteni azt a külső erőt, amely megakadályozta, hogy szabadon élhessünk, szabadon beszélhessünk, szabadon választhassunk, és hogy újra a nemzeti fejlődés útján indulhassunk el. Nem véletlenül lett 56 jelszava a Ruszkik, haza!
Az 1956-os forradalom ugyanakkor a valóságot felfedő igazságpillanatként is szolgált. A kommunisták magukat különleges anyagból gyúrt embereknek, a magyarokat pedig a “tízmillió fasiszta országának” tartották. Azt hitték, elég lesz megölni közülük az ellenük lázadni merő „leginkább elkötelezetteket”, akiknek számát úgy hatezerre becsülték, és a magyaroknak nem lesz többé kedve és mersze ellentmondani. Erre kiderült, ők az utolsó kis senkik, akik csak akkor bátrak, ha nyolcan mehetnek egyre. (A Brenner János plébánost meggyilkolók után legalább ennyi elkülönülő nyom maradt.)
A kommunisták csak akkor pózolhattak önhitten, ha olyan szerencsétlent verhettek, akit három pribék fogott le. Túlerejű külhatalom ócska szolgái voltak, akik a magyarok gyalázása és megrontása terén még uraik szándékain is önként és kéjes örömmel akartak túltenni. Ilyen gazemberek, gyáva senkik ellen egyesült a magyarság csodálatos egységben. És az annyira lebecsült és megvetett nép nemcsak a jobbik oldalát mutatta hirtelen, de a tőle eltagadott és elhazudott polgári és demokratikus hagyományait is egy pillanat alatt újraélesztette. Viharos gyorsasággal szerveződtek meg a normális élet alapjai, és futótűzként terjedt a remény, hogy vége a diktatúrának.
A pesti srácok ezért köszöntek Kezit csókolomot, és kértek engedélyt, hogy kilőhessenek az ablakon. Közben gondosan ügyeltek arra, hogy letöröljék a lábukat, mielőtt belépnek más lakásába. Nemzeti bizottságok, munkástanácsok, nemzetőrség alakultak, amelyek biztosították a rend fenntartását és a folyamatos termelést. Parasztemberek hordták fel Budapestre az élemet, hogy a harcoló főváros ne éhezzen.
Az elhunyt hősök temetésére a kitört kirakatokba tett becsületkasszákban lehetett gyűjteni. Eszébe sem jutott senkinek sem hozzájuk nyúlni. Még a gyilkos és emberkínzó ávósokat is számtalan esetben sikerült megmenteni a népharagtól azzal, hogy majd szabad és független bíróságok ítélkeznek felettük. (Hogy azután a visszatérő kommunista hatalom majd a megmentettekekel veresse, gyilkoltassa, akasztassa a megmentőket a hálátlan embertelenséget téve ocsmány karikatúra-rituálévá!)
A forradalom pillanatok alatt maga mellé állította a magyar népet, a honvédséget, sőt az itt állomásozó idegen közkatonák és tisztek egy részének szimpátiáját is elnyerte. Az embereken rövid két hétig – minden gyász mellett is – a szabadság, felszabadultság, remény és az összetartozás érzése vett erőt. Visszatért az emberek hite abban, hogy lehet félelem nélkül élni, lehet őszintén beszélni, és lehet tenni a saját sorsunk alakításáért.
És emlékezésünknek ezen a helyén a sajátos „ülő és kalapács között” érzése vesz rajtunk erőt. A liberális oldal most szemünkre veti, hogyan lehet 56-os megemlékezést írni Nagy Imre személyének említése nélkül. Az Egy Bogár naplója vlogfolyam újabb részei ellenkezőleg. 1956-ot a globális SzDSz által csinált valaminek tartja, amiről csakis a „lokális együttműködők” diktatórikus narratívája érvényesülhet. Nem véletlen – úgymond – , hogy a tényleges SzDSz Nagy Imre környezetének köpönyegéből bújt először maoista-neomarxista, majd [neo]liberális köntösben.
Az első felvetésre azt válaszoljuk: Nagy Imre olyan református gyökerekkel rendelkező népi kommunista volt, akinek a forradalomért hozott (legnagyobb) személyes áldozatát nagyra becsüljük, semmivel sem kisebbítjük. Ugyanakkor a forradalom és szabadságharc vezéralakjaként elismerni semmiképpen nem tudjuk. Ő az események után ténfergő olyan statiszta volt, akin a történések folyamatosan átléptek.
Nagy Imre magát egy olyan „válságmenedzser”-nek tartotta, akit az elvtársak 1946 óta immár harmadszor hoztak tűzoltó helyzetbe. Vologya fedőnevű ügynökként valószínűleg arról is volt némi fogalma, hogy a szovjet csapatok október 30-i második mobilizálása – amelyről Kádár Jánossal együtt nyert hiteles információt a rákövetkező napon – a valamikori NKVD „enyhüléses-desztalinizációs” -szárnya végső lehanyatlásával egyenlő.
Hruscsovot már 1956. október 30-a éjjelén felhívta valaki, hogy tájékoztassa, milyen döntést hozott a KGB-nek a “magyar ügy”-ben. Az utasítás velőkig hatoló jege köszön vissza abban a tényben is, hogy még az elméletileg teljhatalmú szovjet pártfőtitkár sem merte a naplója számára rögzíteni a telefonáló személyét. Ideológia-párt-állam-védelmi harcok statisztájaként tette Nagy Imre végső fellebbezését is a (marxista) világproletariátus legfelsőbb fóruma elé, amely fel fogja menteni az igaztalanul ráfogott vádak alól. E kívánsága a Szovjetunió bukásával mindenképp teljesült. Mi is leróttuk iránta való köteles tiszteletünket azzal a hellyel, amit neki a nemzet hősei és mártírjai között biztosítottunk.
Közgazdász vitapartnerünk 1956 eseményeit ötéves gyermekként, a nyiladozó értelem öntudatával élte meg. Személyes tanúja lehetett rendkívül felemelő és iszonytató eseményeknek egyaránt. Neki azt válaszoljuk: Az „Imre (pertu)! Te mit tennél a helyemben?” blaszfémiája elhalkult, még ha a szabadságharcosok emlékét, teljesítményét és a lyukas zászlót egyesek a fiatalabb generációból újra pőre politikai haszonszerzésre akarják is fölhasználni. Örök harc marad ez már nekünk!
A „pesti srác” képe – utolsó fegyvert fogottjaik eltávoztával is – némileg megfakult. Ez a képet éppen nekünk nem szabad hagyni elhalványulni! Az 56-os magyar forradalom és szabadságharc „arc”-a mégiscsak a teljes magyar nép nemzeti karaktere lett, amelynek képe e helyen is a szemünk előtt élesedett ki újra. Ha pedig saját kudarcaink és traumáink elragadó árként sodornának is magukkal, emlékeztessük magunkat: az ellenpropaganda által kajánul elénk dobott Köztársaság téri fotográfiák (Bogár László) oszlopokon lógó holttest-emlékképeivel együtt – azután készültek, hogy aljas provokációként fegyvertelen ártatlanokra leadott sortüzek dördültek.
A hamisan kimerevített képek, saját kimerevült emlékeink mellé mi magunk tegyük tudatosan oda a történelmi folyam nehezebben hamisítható/ torzuló mozgókép-felvételeit: hogy mit is tett 1956 azért, hogy mi magyarok legyünk, és azok is maradjunk!
