Nem lekicsinyelve a folyószabályozások 18–19. században (részben kényszerből) választott módjainak leginkább a tájátalakító munkák végrehajtása után napvilágra került problémáit, a következőkre hívnám fel a kritikusok figyelmét.
1.) A tradicionális magyarországi folyóvölgyi gazdálkodási formák nem szerves és természetes ökotájban, hanem ellenkezőleg, egy olyan rontott kultúrtájban bontakoztak ki, amely eleve elvesztette fás zárótársulását, mocsarai pedig elsősorban a védelmet és az elbújást szolgálták. Ezek a magatartásformák a török idők elmúltával és a tartós 18. századi békeidőszak beköszöntével eleve funkciótlanná váltak.
2.) Egyáltalán nem biztos, hogy ez a tradicionális magyar gazdálkodás eleve úgy működött az 1490-es évek előtt, mint utána, és ugyanúgy fejlődött volna Mohács nélkül, mint vele. Későbbi formái (amelyekkel kapcsolatban részletesebb és megalapozottabb forrásokkal rendelkezünk) a partikuláris önellátásra és a könnyen menekíthető, hajtható, illetve értékesíthető állatvagyonra építettek. Viszont a rideg nagyállattartás a nagy helyigénye és a földművelésnél jóval alacsonyabb tápanyaghozama miatt ekkor már egyértelműen népesség- és népsűrűség-növekedés gátló tényezővé vált.
3.) A béke és biztonság nyomán természetszerűleg bekövetkező népességnövekedés már a 18. század derekára elkezdte kikövetelni a helyét a vízjárta területek rovására, még ha ez ekkor nem is tűnt égető problémának.
4.) Már az 1760-as években tapasztalhatóvá vált, hogy az óhatatlanul előforduló időjárási szélsőségek mellett és a szállítási viszonyok megoldatlansága miatt egymással közvetlenül határos területek közül az egyik az éhínségtől, míg a másik a fölös bőség eladhatatlanságától szenvedhetett.
5.) A mezőgazdaság intenzitásának növekedésében egymásra talált a földesúri és az állami érdek, ugyanis mindkettő az alávetett jobbágynépesség munkaközpontúbb életmódjára volt utalva. Ez az életmód-, gazdálkodás- és gondolkodásváltás magának a parasztságnak is az érdekében állt, még ha örökölt tradicionalizmusa igyekezett erről tudomást nem venni. A hagyományos paraszti konzervativizmussal szemben gyakorolt politikai magatartásforma egyszerre tartalmazhatott kényszerítő és civilizatórikus attitűdöket. Mindez akkor is így volt, ha a sikeres váltáshoz szükséges népnevelési és népjóléti tevékenység bizonyára erős kívánnivalókat hagyott maga után. Ezen a helyen szeretném felhívni arra a figyelmet, hogy hasonló folyamatok végbemenetelére a Brit-szigeten 150 helyett 300 év állt rendelkezésre. Az elnyújtott időtáv ellenére a kezelést olyan törvények fémjelzik, mint az 1597-es dologháztörvény, az egy vég posztó értékéért kiszabható akasztás (első esetben kiváltható volt billogozással vagy a tengerentúli gyarmatokra való „önkéntes” áttelepüléssel) vagy a gépromboló mozgalom ellen hozott halál vagy deportálás Ausztráliába alternatívái. A magyar uralkodó réteg ennél jóval toleránsabban, illetve humánusabban volt kénytelen kezelni a felmerült társadalmi problémákat, lévén hogy nem rendelkezett tengerentúli gyarmatbirodalommal, ahová társadalmi problémáit folyamatosan exportálni tudta volna.
6.) A vízjárta helyek, mocsarak és vadvizek kedvezően hatottak a rovarpopulációk szaporodására, ami már a korban komolyan érzékelhető közérzeti hátrányokat és egészségügyi kockázatokat is magában rejtett. Az őshonos népesség együtt tudott élni a történetileg kialakult helyi viszonyokkal, de babonás és csökönyös makacssággal ragaszkodott a hagyományaihoz. A betelepített, Magyarországon későbbiekben svábnak nevezett népesség modernebb tudást és gazdálkodási készségeket hozott magával, de a helyi viszonyokhoz való alkalmazkodása így is három generációt vett igénybe. Árulkodó az a tény, hogy sváb telepesfalvak esetében elég volt 10%-nyi birtokrészt megtartani majorságként. A svábok amúgy is szorgalmasan és találékonyan művelték földjeiket. Érdemes volt tehát hagyni, hogy csinálják, amit akarnak, és csak a végeredményt adóztatni. Ezzel szemben a szerb és román falvak földállományából a majorság a 60%-ot is kitehette. A szerb és a román jobbágyból a földesúrnak csak annyi haszna volt, amennyit ilyen-olyan munkával a saját földjén ki tudott belőle sajtolni. Ugyanez volt a helyzet az írni-olvasni tudással is. A sváb falvak 90%-ával állt szemben a szerb és román falvak minimális alfabetizációja (10% úgy, hogy bizonyos falvakban egyáltalán nem lehetett írni-olvasni tudó embert találni). A magyar népesség mindkét mutatóban köztes értéket foglalt el 40, illetve 30%-os arányaival.
7.) Magyarországon az országos éhínség jelensége 1817-ig ismeretlen volt. A cseh és osztrák örökös tartományokban például az 1770–1771-es esős évek éhínségének az időszakában, ezrek haltak éhen, miközben a magyarországi területeken ekkor is gabonafelesleg keletkezett. Az éhínség Csehországban lett különösen súlyos, amelynek egyik fő oka az volt, hogy a magyarországi gabonafelesleget erre a területre sem hajóűrtartalommal, sem vontatókapacitással nem lehetett megfelelő ütemben továbbítani.
8.) Az egykerendszer meghonosodásában az a Temesköz is élenjáróvá vált, ahol pedig az állam sűrű telepítésekkel és 31 holdas egészséges telekmérettel igyekezett az etnikailag vegyes (sváb, szerb, román, a korszak legvégén magyar) jobbágyságát megfelelő anyagi alapokkal ellátni.
Az egykerendszer elterjedését három tényező segítette elő: a.) az 1830-as évekre mindenhol elfogytak az országban a szabad földek; b.) a napóleoni háborúk francia hadifoglyai elterjesztették a születésszabályozás „módszereit”, amelyeket ugyan a hagyományos szemlélet istentelenségnek és erkölcstelenségnek tekintett, ám a racionalizmus és a szekularizáció elterjedése folyamatosan bontotta le a hagyományos vallásosság erkölcsi és társadalmi gátjait; c.) Paradox módon a robotmunka 1848-as megszüntetése leértékelte a gyermeket mint gazdasági erőforrást. Míg ugyanis a serdült fiút a gazda maga helyett teljes értékű robotba küldhette, hogy közben a saját földjével foglalkozhasson, utána már csak a gyermek földaprózó szerepét látta. A kialakuló anyagias szemlélet tehernek tekintette a gyermek taníttatását, vagy mesterségre, később szakmára adását, így tulajdonképpen nemcsak önmaga demográfiai-, de szellemi alapjait is felszámolta.
9.) Az Úrbérrendeletnek a saját korában egyértelműen jobbágyvédő funkciója volt, még ha a volt hódoltsági, alföldi területeken a majorságok kialakításával és az ezt kiszolgáló szolgáltatások bevezetésével tehernövekedéssel is együttjárhatott. Ez ugyanakkor rekonstrukciós folyamatnak is tekinthető, mivel a török idők gazdasági vonatkozásban a kora középkor szintjére lökték ezt a területet. A gazdasági előrelépést itt az jelentette, hogy a korábban egyszer már ötszáz év alatt végbement folyamat száz év alatt újra lejátszódhatott. A terület a vadtalajváltástól ismét eljuthatott a háromnyomásos gazdálkodásig és a céhes jellegű iparig. Hogy a folyamat negatívumait nem küszöbölték ki későbbi korrekciós intézkedésekkel, az már nem Mária Terézia felelőssége. Tudjuk, hogy sok szempontból a felvilágosult abszolutista tereziánizmus és jozefinizmus a ferenci konzervativizmushoz képest sok területen kifejezetten forradalmi volt. Ferenc császár ragaszkodását az örökölt dolgokhoz, hajthatatlanságát és ellenérzéseit bármiféle reformmal szemben merev személyisége mellett a francia forradalom és a napóleoni háborúk rossz tapasztalatai is magyarázták.
A magyar állami vízügyi rendszer kezdeti jellegzetességeit az alábbiakban összegezhetjük. Bár a Kárpát-medence sajátos vízrajzi egységet képezett, a Dráva, a Mura, a Száva, a Kulpa, a Vág és a Poprád még egy ennél is nagyobb vízrendszer részét képezték. Ebben az időszakban alakult ki a magyar állami vízügy azon sajátossága, hogy a Habsburg Monarchia összállami (birodalmi) kereskedelempolitikájának részévé vált, amelynek azonban a főtengelye a Bécs–Trieszt kereskedelmi útvonal lett. A felvilágosult abszolutizmus fedezte fel azt a lehetőséget, hogy a magas szállítási költségek miatt Fiume és Zengg kikötői alternatív kereskedelmi tengelyekké tehetők. Ezen városok fellendülő kereskedelme ugyanis jó hatással lehet Triesztre is, hiszen a köztük lévő tengeri út a folyami és a közúti szállítási költségek töredékét tette ki. A kor viszonyai között pedig ezt a kereskedelmet kizárólag a Duna, a Kulpa és a Száva lehetőségeinek a kihasználása tehette gazdaságosabbá. Magyarország áruba bocsátható tömegtermékeit tehát ebbe a kereskedelembe, ilyen körülmények között kellett becsatlakoztatni. Gazdaságirányítási szempontok alapján kísérleteztek egy Fiumére és környékére is kiterjedő Osztrák Tengermellék (Littorale Austriacum) létrehozásával, amelyet folyamatosan kiterjesztettek volna a horvátországi határőrvidékekre is. Ennek tengelye lett volna a Fiume és Károlyváros között húzódó Károly-út. Sőt, 1774-ben a Tengermelléktől Erdélyig terjedő Illír Tartomány létrehozásának ötlete is felmerült. Ezt a II. József társuralkodó és trónörökös által is felkarolt tervet törte meg Mária Terézia a Bánság visszacsatolásával. Nem véletlen, hogy a közeledő halállal szembenézve az uralkodónő 1778-ban nyugodt lelkiismerettel írta le: „Jó magyar nő vagyok.” Ezalatt főleg azt értette, hogy a Bánság reinkorporálásával teljesítette a koronázásakor tett esküjét. Ezáltal egyszerre bizonyult politikailag a rendi értelemben vett magyar nemzet hűséges fejének, és teljesítette Istentől rá rótt vallásos kötelességét.
A Temesi Bánság (Temeswarer Banat) 1717 és 1778 között létezett; a magyar koronához tartozó, de külön kormányzott tartomány – amelyet a bécsi udvar általában a magyarországi átalakítások modelljévé kívánt tenni – kiemelt jelentőségű volt a folyószabályozások szempontjából. A ténylegesen hatékony első vízimunkálat itt kezdődött el 1728-ban, a Bega szabályozásával. Ezek végső szakaszában kapott uralkodói utasítást a Magyar Udvari Kancellária a mocsárkiszárítások támogatására. A Temes és a Bega 1760-as összekötése és a Temesvári Kereskedőtársaság (Temeswarer Handlungs-Compagnie) csődje vezetett 1761-től a magyar- és horvátországi folyók szabályozását érintő első nagyobb állami befektetésekhez. Ezek célja az volt, hogy megteremtsék a Bánságban ekkor már megfelelő mennyiségben előállított gabona tengeri kivitelének és az itt termelt kender (tenger)hajózási felhasználásának a feltételeit, és ezáltal az alapvetően veszteséges mintatartományt nyereségessé tegyék.
Az 1760-as években kibontakozó dinamikus ciszlajtán (ekkor még elsősorban ausztriai) iparfejlődés olcsó magyarországi élelmiszer- és nyersanyagszállítmányokat igényelt, ezek nélkül a városiasodás ottani üteme nem volt fenntartható. Mária Terézia kereskedelemügyi döntéseit a magyarországinál jóval fejlettebb gazdálkodási (földesúri) ismeretekkel rendelkező idegenek készítették elő. Nézeteik modernsége abban állott, hogy a rangjuk béli magyaroknál sokkal jobban ismerték a fejlettebb nyugati technikákat és technológiákat, piacorientált gondolkodásuk pedig magasan meghaladta az önellátás és az elsődleges luxus biztosítását szem előtt tartó magyar nemesi színvonalat. A konkrét magyarországi helyismeretet a tágabb összefüggések átlátásával kellett összeegyeztetni ahhoz, hogy a megfelelő döntések szülessenek meg. Olyan kérdésekben kellett többek között megalapozott döntéseket hozni, hogy az adott helyeken milyen sarkantyúépítési módszert alkalmazzanak, vagy milyen akadályelhárítási módszert (robbantást vagy mechanikus gépet) vegyenek igénybe. Továbbá kinek, hová, milyen napidíjjal való kiküldetését eszközöljék, honnan verbuválják a magyarországi folyókra is alkalmazható típusok hajóépítő mestereit és hová telepítsék le őket, honnan és milyen népességet milyen költségekkel lehet a vízépítési munkálatokba bevonni, honnan és milyen fuvaros népességet lehet a kereskedelem szolgálatába állítani… Ne feledjük, a tutajozás részben famegmunkálási készségeket igénylő mesterség volt, a gőzhajózás előtti hegymeneti (folyásiránnyal ellentétes) folyami közlekedés pedig alapvetően vontatási igaerő biztosításán nyugodott! Az igába fogott állatállomány minőségének a javítása általános gazdaságpolitikai célkitűzés volt, legelőinek, takarmányának a biztosítását pedig az intenzívebb gazdálkodási formák propagálásával kellett harmonizálni. Az ilyen ügyek egyáltalán nem tekinthetőek jelentéktelennek a 18. században bekövetkezett országos gazdasági fejlődés szempontjából.
A Temesi Bánságban meghonosított pozitív gyakorlatok a magyar uralom idején is tovább hatottak. Az 1790-es években privilegizált részvénytársaság jött létre a Károly-út melletti másik modern chaussée- vagy makadám-típusú út, a Lujza-út megépítésére. Ez a társaság építette meg 1793–1802 között a Ferenc- vagy más néven bácsi csatornát, mely 250 kilométerrel rövidítette meg a hajózási útvonalat. amit a későbbi évtizedekben a lecsapolást is szolgáló táp-, illetve ennek hatását ellensúlyozandó, öntözőcsatorna-rendszerrel is kiegészítettek. Sikere nyomán a reformkorban még két hasonló integrált Duna–Tisza csatorna terve is felmerült, amelyeknek a megépítése a mai napig várat magára.
1807-ben, a korábbi tapasztalatokat hasznosítva született meg a társulati törvény. Ez a vízszabályozásokat, illetve az ármentesítési feladatokat kivette a vármegyei törvényhatóságok felügyelete alól, és lehetővé tette, hogy a megyehatároktól függetlenül létrejöjjön a birtokosoknak olyan, úgynevezett öblözetekre szervezett társulata, amelyben a birtokosok maguk dönthetik el, hogy a vízszabályozási munkákat elvégzik, vagy sem. Előremutató volt benne a többségi elv alkalmazása. Egy kettős kulcs (személyi elvű birtokosság és birtoknagyság) szerint a többség rákényszeríthette akaratát a vonakodó kisebbségre. A teher- és haszonkulcsok állandó közgyűlési újratárgyalásai azonban az állandó érdekegyeztetést kódolták a rendszerbe. Nem véletlen, hogy a korszak végéig a társulati élet a civil élet fontos gyakorlatait ültette el a társadalomban, és a felnövekvő generációk gyakorlóterepévé, a politikai élet előszobájává is vált. Az 1807-es törvény
nyomán jött létre 1810-ben a sárvízi társulat, majd Széchenyi egy 1845-ös tiszai útján összehozta a Tisza menti birtokosokat és társulatok megalakítására késztette őket.
A társulati élet hátulütőjeként két tényezőt szoktak említeni: 1.) A társulati tevékenység aránytalanul nagy földrészt juttatott a birtokosok és aránytalanul kicsit a parasztság kezére, amely gyakorlatot az 1836 után lehetővé vált közös haszonvét-elkülönítések, tagosítások is törvényesítettek. 2.) A birtokos réteg saját hasznát valójában a parasztság irreálisan alulértékelt közmunkájából préselte ki.
