A legutóbbi pápalátogatás ünnepélye se terelje el az evangéliumi keresztyének figyelmét Róma kizárólagosságra való törekvéséről. Globalista-progresszív nyomás ide vagy oda! Az Ige alapján hittel hisszük, hogy mindenki keresztyén, aki hiszi, hogy Jézus „a Krisztus, az élő Istennek Fia” (Mt.16:16.), és erre az elmozdíthatatlan Kősziklára épül a láthatatlan Egyház (Mt.16:18.)(1Kor.3:11.).
S mégis, a római katolicizmus mind a mai napig azon munkálkodik, hogy rászedéssel betereljen bennünket a pontifex maximus aklába, egy külsődleges globális egyházi szervezetbe. És ezt nemcsak az Ige elferdítésével próbálja meg. Egyéb ráható módszerekkel is rendelkezik, ahogyan erre Pezenhoffer Antal jezsuita pap történelemszemlélete bizonyíték.
KURUC-LABANC ÖLVE FOGNAK MENNI
A magyar történelemszemlélet 19. században megfogalmazódott kurucos katolikus és protestáns hazafias nézőpontja mellett párhuzamosan létezik annak legitimista ellentéte. Előbbi kettő egy zsidó-Habsburg-nyugat-európai-szabadkőműves összeesküvést vizionál a magyarsággal szemben. Ennek egyik bázisa a protestáns bibliakritikát és antijudaizmust magáévá tevő ún. „szkíta-kereszténység”.
Legitimista oldalról egy zsidó-protestáns-szabadkőműves konspirációval vádolják a hazai keresztyénséget, amelynek során mindenki úgy csűri-csavarja az adatok értelmezését, ahogyan neki szája íze szerint kedve tartja!
Ennek a Habsburg-párti szemléletnek volt a 20. századi képviselője Pezenhoffer Antal (1893–1973), aki jezsuita papként harcos vehemenciával vallotta, hogy egész újkori történelmünk minden rákfenéje a Habsburg-ellenes protestantizmus, ezért szabadságharcos szemléletünket megtagadva valamennyi keresztyénnek katolizálnia kell országunkban, hogy béke és összetartás köszöntsön be a Kárpát-medencében.
MINDENRŐL (IS) A PROTESTANTIZMUS TEHET
Pezenhofferhez olyan munkák köthetőek, mint a demográfiai kérdéseket vizsgáló A demográfiai viszonyok befolyása a nép szaporodására, amellyel az „egykézésre” kívánta fölhívni az ország vezetésének figyelmét. Ebben a népszaporulati problémában a protestantizmust találta főbűnösnek. Kodolányi János az ő állításaira reagált bíráló hangnemben A hazugság öl c. memorandumában.
Legnagyobb, és egyben legterjedelmesebb munkája A magyar nemzet történelme – A katolikus Egyház és a Habsburg-ház történelmi szerepe, amely csaknem 7000 (!) oldal. Ebben nem tudományosan, hanem polemizálva fejti ki álláspontját a korabeli történészek és értelmiségiek műveivel vitatkozva.
Az ő szemüvegén keresztül az egész Mohács utáni történelmünk kurucos nézőpontját el kell vetni, meg kell tagadni, és csakis kizárólag az ultramontán jezsuita katolicizmus az egyetlen járható út a magyarság és a hazánk többi nemzetisége számára a Habsburgok fősége alatt. Olyannyira, hogy még a katolikus nyájban található más szerzetesrendekkel szemben is megvetően ír, például a minoritákról vagy a bencés Czuczor Gergelyről.
El kell ismerni, hogy tömérdek történelmi adatot vonultat fel, azonban 15 kötetes munkájában ő is abba a hibába esik bele, melybe legelfogultabb ellenfelei. Felállít egy hipotézist, és azt kívánja forrásokkal alátámasztani, nem pedig az adatok alapján felállítani egy elméletet.
Grandiózus munkájának legelején megtudhatjuk, hogy az egész reformáció nem egyéb, mint a gyűlölet, a harag és a bosszú forradalma.
Hasonlóan ítéli el a kálvinizmust is, ugyanis szerinte a kálvinizmus nem vallás, hanem pusztán egy gonosz életérzés. Ha mégis akad jólelkű református, az az illető személyisége miatt van, nem pedig az evangéliumi keresztyénség miatt.
„HA A NAGYMAMA CSENGETETT VOLNA, AKÁR VILLAMOS IS LEHETETT VOLNA” ESETE
S hogy milyen állításokat tartalmaz történelmi szintézise? Álljon itt néhány példa arra, hogy milyen terjengések születnek a „mi lett volna, ha?” kérdésének a feltevésére:
A harmincéves háború (1618–1648) kapcsán kijelenti, hogy „Ha azonban nem lett volna Bethlenünk és protestantizmusunk, (…) Akkor csak egyéves háború lett volna belőle, mely a fehérhegyi győzelemmel befejeződött volna, mégpedig a Habsburgok és a katolicizmus tökéletes győzelmével. (…) Győzelmét és világuralmát a Habsburg-ház ekkor nekünk, magyaroknak köszönte volna, s világos, hogy hálás lett volna érte.” (II. kötet, 561-562. o.)
1848 és az aradi tizenhárom vértanú kivégzését illetőleg megállapítja, hogy „Csak a tehetségtelen Kiss Ernő javára tudták elérni pártfogói, hogy az akasztófából legalább golyó lett, de Vécseyvel nem. Neki az igazságos osztrák (sic!) szemében az előkelő származás csak a bűnét növelte. (…) Az aradi vértanúk és társaik kivégzése ugyanis először is nem a Habsburgok, hanem Haynau bűne volt. (…) De Haynaunak se volt bűne, mert törvényes és igazságos volt. Láttuk, hogy Haynaut életrajzírója, aki személyes jóbarátja volt s így hősét jól ismerte, nemcsak rendkívül becsületes, hanem igen jó embernek is mondja.” (XI. kötet, 446., 470. o.)
Végezetül, nagy terjedelmű művét olyan utópisztikus kijelentésekkel koronázza meg, miszerint „Ha Napóleon nem lett volna annyira tehetséges, (…) akkor a napóleoni háborúk is elmaradtak volna. (…)
Ha Marx nem lett volna olyan tehetséges, nem lett volna marxizmus, nem lettek volna már századok óta állandóan elégedetlenek és forradalmakat csinálók a proletárok. (…)
Ha a cár nem pravoszláv, hanem katolikus lett volna (s vele együtt természetesen az oroszok is), akkor Oroszországban a vallásosság nem lett volna formaság, a cár uralma nem lett volna önkényuralom s a forradalommal és az izgatással szemben az ő uralma és az orosz nép lelke is ellenállóbb lett volna.
Ha Lenin és Sztálin nem lett volna annyira tehetséges, és ha igen, legalább keresztény is lett volna s megtudta volna, hogy a gyűlölettel (az osztálygyűlölettel) szükségképpen együtt jár a háború és a vérfürdő, béke pedig nincs alázatosság nélkül (…), akkor nem lett volna második világháború s nem kellene rettegnünk a harmadiktól és az egész emberiség pusztulásától.
Ha Kossuth és Petőfi nem lett volna annyira tehetséges, nem lett volna nálunk se szabadságharc s természetesen mi se vesztettünk volna vele semmit, sőt előbbre lennénk (hiszen amit ők csináltak, az tökéletes leveréssel végződött).” (XIII. kötet, 475-476. o.)
Ha mindaz igaz is volna, amiket Pezenhoffer maga elé képzelt, akkor a víz alá nyomott labda máshol, és más erővel törne fel a felszínre.
