A történelem a jelent meghatározó és a jövőt befolyásoló múlt. Története csak annak lehet, ami időhöz kötött, és ami az időben megy végbe. A földi teremtmények között az emberi tudat összehasonlíthatatlan komplexitása miatt a történelem talán a világ legemberibb dolga. Ha azonban az idő Uraként az alfa- és az omega-, a kezdet- és a végponton egyaránt Isten áll (Ézs 41, 4–5; Jel 21, 6; 22, 13), akkor a történelem az embert mindenképpen hozzákapcsolja a világ isteni minőségű részéhez is. Története tehát mindazon létezőknek (személyeknek, dolgoknak, jelenségeknek) van, amelyek az idő tudatos résztvevői számára relevánsak. Ezek relevanciájáról az ember úgy tett tanúbizonyságot, hogy a róluk szóló híradásokat megörökíteni (tartóssá tenni) igyekezett.
A történelemtudomány az emberhez kapcsolódó, időben végbement és időhöz kötött cselekvéseket és történéseket vizsgálja. Mint ilyen szükségszerűen töredékes valami, ahogy eleve minden szereplő nem örökít(het)ett meg mindent úgy, ahogy ő azt átélte. Ámde a köz- illetve ellenérdekeltség, valamint a lelkiismeret pszichohistorikus terhe mégiscsak elégséges nyomot hagyott a tőlünk függetlenül végbement (objektív) történeti valóságban való eligazodásra, annak megfelelő minőségben való visszatükröztetésére, és a reflektált ismeretekből való megfelelő következtetések levonására. A történelmet tudománnyá ennek megfelelően az teszi, hogy saját szabályrendszerrel rendelkezik. A történésznek egy adott eseményről minél több forrást kell gyűjtenie, azokat kritikai (összehasonlító) módon kell elemeznie, a kronológiai, illetve a pszichohistorikus összefüggéseket előtérbe kell helyeznie, majd az így keletkezett anyagot irodalmi eszközökkel hatás-következmény elven működő ok-okozati összefüggés-láncolatba kell helyeznie.
A tudomány Albertus Magnus (1193–1280) óta a funkcionális ateizmus alapállása szerint vizsgálja a világ különböző jelenségeit. A funkcionális ateizmus azt jelenti, hogy a vizsgáló emberi értelem tudatosan elidegeníti magát Istentől. Az „úgy vizsgálni a dolgokat, mintha Isten nem lenne” bizonyos fokig szükséges a modellképzéshez, hiszen a boncolás során például az orvostudomány is egy holttá tett szívet térképez fel. A nem tudatosuló premissza azonban könnyen tautológiához vezethet. Az „úgy vizsgáltam a dolgokat, mintha Isten nem lenne”, majd „az általam vizsgált dolgokból úgy találtam, hogy Isten nincs” – az önmagából bizonyítás elemi veszélyét hordja magában. Hogy a fentebb hozott példánál maradjunk: a szív holt (statikus) állapotának feltérképezése után lehetnek megalapozott feltételezéseim a szerv működéséről, de azok igazoltságát csak működés közben végzett ultrahangos diagnosztika és magspin-emissziós tomográfia megfigyelései birtokában jelenthetem ki .
Sokan a tudománytól valami abszolútumot várnak. Pedig a tudomány (legyen bármennyire modern is) képtelen és soha nem is lesz képes végérvényes, abszolút, lezárt, hozzátehetetlen érvényű kijelentést tenni, még a legemberibb kérdésekre sem, noha a benne lévő csillapíthatatlan tudásszomj ezek felé hajtja. Sajátos módon a tudományt nem az a késztetés hajtja, hogy mit lát. Éppen ellenkezőleg, az, hogy megértse, hogy amit lát, miért és miért éppen úgy történik vagy alakult ki. A történelemtudományban is az általunk releváns tapasztalati valóság időben megelőző gyökereit keressük, amelyről pedig eleve csak másodlagos, áthagyományozott beszámolók alapján lehetnek fogalmaink.
Mint a történelemtudomány – bevezetőben hozott – definíciójából is látható, mai tudományosságunkat leginkább az antik görög tudásátadás oksági összefüggésekre alapozott módszerei határozzák meg. Maguk a görögök is úgy érezték, hogy másként, sőt magasabb szinten gondolkodnak, mint keleti szomszédaik. Az összefüggések, törvényszerűségeket keresése mellett az ókori keleti kultúrák megalapozott adatgyűjtése, tényanyag-feldolgozása mai szemmel sem tekinthető egyáltalán tudománytalannak. Az egyiptomiak ugyanis például megmérték és gondosan lejegyezték, mennyit árad a Nílus. Az áradás mértékéből következtetni lehetett az az évi termésre (modellképzés), ez pedig lehetővé tette az államhatalom számára a szervezési feladatok jó előre való alapos megtervezését. Ebben a rendszerben tehát irrelevánsnak tűnik a görög Thálész megállapítása arról, miért árad, amikor a szelek járásait az ember úgysem tudta befolyásolni, míg a begyűjtési, építkezési, kiosztási, szállítási feladatok átgondolásával a népesség következő évekbeli megélhetését annál inkább. Arról nem is beszélve, hogy a thálészi racionális magyarázatot már idősebb Plinius teljes joggal kérdőjelezte meg. Ha ugyanis az uralkodó széljárás okozta nyomás tartaná vissza a víztömegeket, amelyek azután a nyomás megszűnte után egyszerre, feltorlódva áramlanának le a folyammederben, akkor ugyanennek a jelenségnek érvényesülnie kellene Szíria a Nílussal egy irányban folyó vizei esetében is, ahogyan nem érvényesül. 2500 évet kellet várni, míg az ember a forrásvidék esőzési viszonyait feltérképezve valódi oksági magyarázatot tudott adni a Nílus ciklikus áradásaira.
A tudományos eredmények és megállapítások tudományos relevanciája tehát két síkon érvényesül: 1.) Egy adott modell használhatóbb, vagyis előrejelzési mutatói jobbak, mint a másiknak. 2.) Egy adott modell hátterében meghúzódó tudományos nézetek valahogy mégiscsak a jó közelítései az „igazi” (objektív) valóságnak. A tudományos fejlődés esetében még az a paradoxon is megfigyelhető, hogy a modell valóságoshoz közelebb átállítása nem szükségképpen hozza meg a gyakorlati hasznosság növekedését. Ptolemaiosz pályagörbe-számításainak pontossága meghaladta a 17. század elejéig Kopernikusz rendszeréét. Hát még a történelemtudomány esetében, ahol a természettudományokhoz hasonló objektív számításokkal sem lehet igazolni vagy cáfolni semmit. Legfeljebb azon szubjektív „ahá”-élménnyel szembesülünk, miszerint időben és körülményekben távoli emberek gondolatait megértjük. A megértésben nagyban segítenek bennünket saját tapasztalataink és előzetes ismereteink analógiái. Ennek megfelelően beszámolóikat és értékeléseik reálisnak találjuk („Sitz im Leben”), és szellemi– társadalmi–gazdasági viszonyaikat nagy pontossággal rekonstruálhatjuk („wie es eigentlich gewesen”). A valódi történelemtudomány azonban nemcsak a múltra irányuló igazi szellemi nyitottság, hanem egy pozitív történelmi tudat leképeződése is. A valódi történelmi tudathoz elidegeníthetetlenül kapcsolódnak a pozitív érzelemmozdulás és a helyesebb cselekvés felé irányuló erkölcsi hozzáállás-változás tényezői. Magyarán olyan hozzánk hasonló emberek példái, akik bennünket egyszerre megszégyenítő és inspiráló nagy tetteket voltak képesek végrehajtani. (vö. Jak 5, 17) Az értelem, az érzelmek és az akarat igénybe vételével ugyanis a történelem a teljes emberi egzisztenciát ragadja meg.
