A népszámlálási adatok keresztyénséget érintő értelmezését már sokan különböző oldalakról – megtették. Legutóbb Márkus Tamás András az evangelikálcsoport honlapján (ITT), a nyugati kultúra kontextusába helyezve, higgadtan és tárgyilagosan. Jómagam arról szeretnék itt néhány gondolatot közzétenni, hogy ez az eredmény minek köszönhető, nevezetesen: a kulturális folyamatoknak. Ha a népszámlálás jelez valami fontosat a hazai keresztyénség számára, akkor ez nem más, mint a kulturális munka hiánya!
És itt nem a művészetekről van szó a tágabb értelemben vett kultúra esetében. Ezt a kultúrát ugyanis tudati és érzelmi szinten változtatják meg ezer felületen, felhasználva a technológia és a pszichológia eredményeit az üzenetátvitel terén. Itt az egyházak komoly hiátust számolhatnak el. Be kell látni: ahogy a kultúrának szánt üzenetek hiánya az ellenérdekeltek győzelméhez vezet, úgy megfordítva: ez a megoldás is egyben.
Amikor a kulturális jelzőt leírom, akkor a teljes civilizációnkat értem alatta, mint európai civilizációt. A Nyugatot, aminek a mi magyar társadalmunk is része. Épp azért jó a „kulturális” jelző, mert érzékelteti, hogy a nyugati civilizáción belüli folyamatok áthatnak bennünket is, de egyszersmind kimutatja a magyar sajátosságokat is. Azaz, hogy van, ami „ugyanolyan” és van, ami „másképp” megy végbe nálunk. A kérdés tehát az: hol történik ez a változás és minek a hatására? Erre az a válasz, hogy a kultúrában. A jó kérdés, hogy – mit tehetünk azért, hogy más irányt vegyen a kultúra?
Van néhány “nagyon nem válasz” kategóriájú beszéd, ami gyakori. Például: – nekünk csak azt kell tenni, amit eddig is: hirdetni az evangéliumot! Ez egyrészről igaz, mert ez a küldetésünk. Másrészről meg nem igaz, mert a trendek azt jelzik: valahogy ez mintha nem menne jól, mert az embereknek növekvő mértékben nem kell! Nem az evangéliummal van a baj, hanem ahogy mi ezt hirdetjük. És nyilván azzal is, hogy ezt 98%-ban csak a templomban tesszük meg. A missziói parancs “elmenvén” küldése új értelmet nyer most, mikor az emberek már nem jönnek maguktól (a hogyan persze megoldandó probléma). Így fel kell tennünk a kérdést: mit nem csinálunk jól?
Aztán van defenzív-lemondó megnyilatkozás: – nincs mit tenni a világ már csak ilyen! Számomra ez szintén elfogadhatatlan, mert arról a világról mond le, mely egyébként Istené. A teremtés külső világától kezdve minden egyes emberi lélekig – mindez Istené és Ő nem mondott le róla.
A “hármasság szimmetriája” kedvéért írok most még egyet: – a változások mértéke és dimenziói olyan erejűek, hogy úgyse tudunk mit tenni! Ez a gondolat a “vesztett ügy” érzésén alapszik, melyet szüntelen táplálnak is az ellenérdekeltek, miközben a mi hitünk az, hogy Krisztus győzött! Rod Dreher írja: “Valóban riasztó a helyzetünk, mégsem engedhetjük meg magunknak a mélységes levertség fényűzését.” (1).
Mindegyik álláspont valójában egy rögzült pozíciót tükröz, ami abban testesül meg, hogy nem akaródzik kilépnünk a komfortzónánkból!
PEDIG: A KULTÚRA A LÉNYEG!
Meggyőződésem, hogy amíg nem látjuk át, hogy az ellenfelünk mit tett, hogyan tett, miért tette – esélyünk sincs arra, hogy ellenlépéseket foganatosítsunk. Tudniillik nem tudjuk, hogy mivel is állunk szemben. Persze ehhez az is szükséges, hogy belássuk: vannak ellenfeleink, és még nem tört ki a világbéke. Másképp mondva: a komoly diagnózis alapján hatásos kúrát a tüneti kezelés nem helyettesítheti!
Ha a keresztyénség történetét a kultúra fogalmával gondoljuk végig, akkor szembetűnő, hogy a kezdetek kezdetén az apostoli misszió valójában kulturális behatolás volt az antikvitás területére (csak most a történetünket egy más nyelvvel mesélem). Krisztus parancsa – a missziói parancs – arról szólt, hogy “tegyetek tanítványokká minden népeket” (Mt 28, 19). Itt nem egyének megtérítéséről van szó, de benne rejlik ez is, de ezt Isten Lelke végzi el valójában. Hanem közösségek (népek) tanítvánnyá tételéről van szó, és valljuk meg: ez missziói felfogásunkat kissé borogatja. Mert nézőpontunkból meglehetősen furcsa, hogy Krisztus népek tanítvánnyá tételéért küld el, szemben a mi nagyon is individualista értelmezési keretünkkel.
Az evangélium belépése a kultúrába gyülekezetek születését eredményezte, hosszú távú történelmi síkon pedig létrehozza a kulturális keresztyénséget. E keresztyén civilizáció fennállásának csak a modern kor vetett véget, amiben posztkeresztyén korszakról beszélhetünk. A Corpus Christianum-ot leváltotta a Corpus Seclorum. De hogy történhetett ez meg? A kultúra változása lassú és rejtett folyamat – normál esetben!
Ezt azért fontos rögzítenünk, mert a kulturális paradigmaváltás nem minősíthető normál esetnek!
Még annak ellenére sem, hogy az emberek tömegei is ezt gondolják: a világ megváltozott, ma már másképp gondolkodunk. De azt a kérdést, hogy miért is gondolkodunk másképp? – kevesen teszik fel és még kevesebben kíváncsiak a válaszra,
egyszerűen azért, mert a fennálló állapotot pusztán adottnak veszik, pedig itt van a kutya elásva – mert nem adottság, hanem csak folyamatosan azzá lesz, ha nem teszünk ellene valamit!
A 60-as évektől a kulturális paradigmaváltás egyáltalán nem magától indult el, hanem világos akarat és módszer állt mögötte. Viszonylag hosszú távú módon, de történelmileg rövid idő alatt hangolták át egy egész civilizáció gondolkodásmódját és érzületét. Egy civilizáció önnön vallásával kapcsolatos viszonyának megváltozása ilyen rövid idő alatt egészen egyszerűen – organikus folyamatként – nem lehetséges! Ez azt jelenti, hogy tervszerűség és aktorok állnak mögötte és ez egy nagyon jelentős fegyvertény. Mindez ma már felderített történet (2), habár kevesen vannak tudatában, és még kevesebben értik a jelentőségét.
Ugyanis ez a tény lerombolja a mítoszt, miszerint nem lehet tenni semmit, mert lám épp emberi tettek sokasága eredményezte a keresztyén civilizáció végét. A kulturális forradalom (vagy: szexuális forradalom) nem politikai természetű volt, és nem is új dogmák kötelező elfogadtatásával történt meg, hanem
a behatolási pont az életmód megváltoztatása volt!
Hit és életmód összefüggése innen is onnan is működőképes, mert, ha megváltoztatjuk a hitet – megváltozik az életmód is; és ha megváltoztatjuk az életmódot – megváltozik a hit is. Ebből a perspektívából nézve érdekes megfigyelnünk, hogy a keresztyénség a hit megváltoztatását célozza, míg a kulturális forradalom pedig az életmódét. Bizony a kulturális forradalmárok ezt a fordított működést nagyon is jól megértették! Ennek az új életmódnak az elterjesztési mechanizmusát Antonio Gramsci dolgozta ki (Viknyédi Balázs írt róla posztot ITT), a frankfurti iskolával tanait pedig Herbert Marcuse köti össze (poszt: ITT), ami az amerikai egyetemi világ mára már hegemón szellemiségéért felelős.
Az új életmód és gondolkodásmód, és az új Isten nélküli hitvilág átvitelében nagyon jelentős a művészet szerepe, különösen is a popkultúra területe. A zene világa, a filmek, melyek az addigiaktól elütő életfelfogásokat közvetítettek. Meg kell hagyni: nagyon is jó, megkapó, maga után vonó művészi ábrázolásokkal. Ezt nevezzük szoft (vagy: indirekt) befolyásnak, mikor dalban, történetben (filmek) viszünk át szinte belopva a fejekbe olyan meggyőződéseket, melyeket aztán magukénak tartanak az emberek.
A képzeletet már nem a keresztyénség ragadja meg (3), miközben igaz: a keresztyén üzenet minden képzeletet felülhaladó, és ezért meghaladhatatlan.
Ám komoly versenytársa lett a meghaladhatatlannak és immár a konkurencia irányít! Ezt a dilemmát érteni kell és le kell vonni a következtetéseket!
MERT A KULTÚRA A LÉNYEG!
Persze értelmes a kérdést feltenni – mi a mi felelősségünk a fogyást illetően? Azonban azzal a felvetéssel nem értek egyet, ami csak ezt firtatja! Ugyanis a helyzet az a fentiek tükrében, hogy elsősorban nem az egyház változott meg, hanem a kultúra. A kultúra pedig nem magától változott meg, hanem megváltoztatták, áthangolták, és ez ma már bizonyított tény.
A keresztyénség sok tekintetben visszavonulót fújt, a saját életével foglakozott, továbbá sok esetben a liberalizmus előtt, ma pedig annak progresszív formája előtt kapitulált. Így az ELSŐ kulturális paradigmaváltás (4) már befejezett tény és egy MÁSODIK váltás idejét éljük (5). A helyzet tehát nem egyszerű. Kell-e kultúrharc?
A kultúrharc megúszhatatlan, mert a kulturális háborút bizonyos célok mentén, de áttételesen a keresztyén kultúra ellen indították. A keresztyén kultúra mögött pedig kétségtelenül a keresztyénség áll, tehát mi. A cél a leváltás volt és ez már megtörtént, ezért fel kell fogjuk végre, hogy ez a háború ellenünk folyt-folyik, úgymint az evangéliumot hordozók ellen. Innen nézve – leszámítva az óriási léptékű területveszteséget (a kultúra elvesztését) – lehetetlen dolog nem harcolni, mert Hannibal ante portas a valós helyzet. Az idő sürget, ezért ide illik Napóleon gondolata: A teret elveszíthetjük, mert később visszafoglalhatjuk; de ha az időt elvesztegetjük az elvész örökre. Tehát az idő kulcsfontosságú!
Félreértés ne essék: nem durváskodást, izmozást, keresztyén machoizmust gondolok jónak (általánosságban valami ilyesmit gondolnak kultúrharcként). De nem felvenni a harcot a végső soron istenellenes erőkkel, mi több kapitulálni előttük – dezertálás, feladás, árulás fogalmaival felérő dolog.
Mit tegyünk? Go West!- ahogy Pet Shop Boys énekelte? Inkább: Go Culture! Ez alapvetően missziói szemlélet, ám tudomásul is veszi: a kultúra már nem a mi területünk, azaz szellemi értelemben: harctér! Belépésre, sőt
kulturális behatolásra van szükség, mely már nem baráti, sokkal inkább ellenséges terület, úgyhogy ez nem lesz egyszerű! Persze ezt meg kell előzze egy tudatos kilépés a komfortzónánkból!
Világos, hogy a tettek mezejére kell lépnünk – a kérdés csak az, hogy merrefelé van ez a mező?
A MEZŐN …
Hogyan lépjünk be a kultúra területére – ez bizony “A” jó kérdés! Van néhány olyan pont, amin keresztül be lehet hatolni a kultúrába, ezek pedig a következők:
1.
NYELV – olyan nyelvet kell beszélni, amit értenek ma az emberek (kánaáni, egyházi, teológiai dialektusok nem jöhetnek számba); de nyelvi kérdés a tematika is: ma a kultúra tematizál, s ennek értelmezése, narratívája “A feladat”; az értelmezésünkben benne van szoft módon a világképünk is, és ma erre van szükség; van hard mondanivalóra is szükség (vita, reakciók), mely direkt beszéd – de az indirekt-direkt, szoft-hard ellentétes “nyelveket” jól és megfelelő arányban kell használjuk; röviden mondva: a nyelv egy olyan terület, mely a leglényegibb, és ezt újra fel kell fedeznünk, mert “aki a nyelvet uralja, uralja a kultúrát” (Michel Foucault);
2.
ONLINE AGORA – tisztában kell legyünk azzal, hogy ahol az apostolok egykor megjelentek (fórumok, agorák) ez ma az online tér (ha tetszik, ha nem); ez a formája a kapcsolatoknak informális és gyors; megkerülhetetlen, ám a szabadság égisze alatt nagyon is cenzúrázott felületrendszer (Facebook); világos, hogy meg kell jelenni, de koránt sem mindegy a hogyan; sajnálatosan a keresztyének jó része jó szándékkal, de abszolút kontraproduktív módon van jelen az online térben – ezt tanulni kell, nem fog menni magáról;
3.
KULTURÁLIS TŐKE – több szerző egyhangúan beszél arról, hogy a kultúrát a kultúra-képző központok befolyásolják leginkább; ahhoz, hogy meghallják az üzenetet kulturális tőke szükséges – enélkül lehet akár egy üzenet értékes, de mégse éri el az ingerküszöböt, ami miatt hatásos lenne; ezért szükséges a kulturális tőkefelhalmozás, megteremtése ennek a meglehetősen lényeges (elengedhetetlen) tőkének, mely nem anyagi, de nem is politikai természetű; ha azt szeretnénk, hogy hallják a hangunkat ahhoz meg kell szerezni, fel kell építeni ezt a tőkét – ez egyrészről elengedhetetlen, de egyszersmind a szubkulturális létből való kilépést is jelenti;
Eddig inkább a relevancia pontjait vettük számba, most viszont a keresztyénségünkről ejtsünk néhány szót:
4.
KERESZTYÉN ELLENKULTÚRA ÉPÍTÉS – nincs nagyobb forradalom, mint az eredet visszaállítása! – mondja Békés Márton (6), ami keresztyénségünk reneszánsza kellene legyen; a kultúrában az ellenkultúra győzött (maguk a kulturális forradalmárok nevezik magukat ellenkultúrának) – állapítja meg Rod Dreher (és igaza van); továbbá arról is ír, hogy a legtöbb esetben a keresztyén gyülekezeti élet és a keresztyének élete nem különbözik a világitól – miközben arról beszélnek, hogy “hogyan is lehetne elérni az embereket” – de mégis mivel, ha nem különbözünk tőlük? értelmes szempont az, hogy (a) hogyan lehetünk az ellenkultúra ellenkultúrája; miként annak összefüggésében értendő mindez, miszerint mi a mi belső kultúránk? (b) jövőidős, az örök jövő ígéretei befolyásolják, vonzzák, a célunk nem e világban való uralom; továbbá (c) jó értelemben vett másságunk Krisztustól, Isten Lelkének jelenlététől van, azaz: mennyei – ha ez nincs, akkor tényleg nem különbözünk a körülöttünk lévő kultúrától; (d) mindennek meg kell jelenni a közösségi és egyéni életmódban is; a régi hagyományos életmód a civilizációs keretek megváltozásával megszűnt, de a megélés mikéntjére ma is kell a válasz;
5.
SZEMÉLYES KAPCSOLATI HÁLÓK – ez gyülekezeti szinten hallatlanul fontos dimenzió; el kell jussunk bizonyos tudatosságra jelentősége felismerésében és használatában; ugyanis leginkább ezen az úton kerültek be az emberek mindig is a gyülekezetekbe a kezdetektől fogva; erre azonban képeznünk kell a gyülekezeti tagjainkat, hogy ne csak a maguk hitélete szempontjából nézzenek önmagukra, hanem mint “misszionáriusokra”, akik szólnak és hívnak másokat is; a hit terjedése leginkább szívből-szívbe módon történt meg.
Mindez csak egy vázlat, de egy blogon azt hiszem megteszi.
NÉPSZÁMLÁLÁS-ÉRTELMEZÉS:
Nem az kérdés, hogy veszteségeket könyvelhetünk el és még az sem, hogy ez milyen mértékű, de még az sem, hogy ez a nyugati kontextushoz képest csekély vagy sem. Hanem az a kérdés, hogy mi az oka? És az ok a kulturális változások, paradigmaváltások – erre kell elméleti és gyakorlati választ találnunk! A magyar társadalom (kulturális helyzet) a nyugathoz képest “kulturális késésben” van (7). Ez most nagyon is jó alkalom arra, hogy a keresztyénség behozza lemaradását a jelenlét és üzenetek átvitele tekintetében. A kairos (alkalmas idő) sosem hosszú ideig nyitva lévő történelmi kapu. A kulturális helyzet és a belőle fakadó kényszer sürgető, habár hosszú távú munkáról van szó, ahogy Békés Márton írja: a hosszú távú feladatok a legsürgetőbbek. (8)
IRODALOM:
(1) DREHER, Rod: Szent Benedek válaszútján, 2021 Budapest, Osiris-MCC Press, 44. o.
(2) A következő szerzők írnak sokat a folyamatokról: MOLNÁR Attila Károly: Ki mit konzerválna?, (2022), BÉKÉS Márton: Kulturális hadviselés (2020), Rod DREHER: Szent Benedek válaszútján, (2021), Marguerite A. PEETERS: Kulturális kihalás (2020), Patrick J. DEENEN: A liberalizmus kudarca (2019), Alister MCGRATH: Az ateizmus alkonya (2008), MOLNÁR Tamás: Liberális hegemónia (2001), Timothy KELLER: A gyülekezet a központban (2018)
(3) MCGRATH, Alister: Az ateizmus alkonya, 2008 Budapest, Szent István Társulat, 107, 172. o.
(4) KELLER, Timothy: Gyülekezet a központban, 2018 Budapest, Kálvin-Luther-Harmat, 232-235. o.
(5) BÉKÉS Márton: Kulturális hadviselés, 2020 Budapest, Közép és Kelet Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 181. o.
(6) Rod Dreher helyzetelemzéséről recenziós posztot írtam: ITT
(7) HIMMELFARB, Gertrude: Egy nemzet két kultúra, Közép és Kelet Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2020 Budapest, 194-195. o.
(8) BÉKÉS – fejezetcím (2020:215)
