Kr. e. 604/3-ban Nabú-udurri-uszur babiloni nagykirály álmot látott, melyet az „új birodalmi elit” részeként Júdából elhurcolt zsidó írástudó, Dániel fejtett meg számára. A Nabukodonozor-féle állókép (szoboralak) a (romló) földi birodalmakból a mennyei (örök) királyságba való átmenet prófétikus szimbolikája. (Dán 2.) A Júdában hagyottak számára Jeremiás próféta szájából hangzott el egy másik igehirdetés Kr. e. 601/600-ban, amelyet megismételt az elhurcoltakhoz intézett Kr. e. 594–593-as levelében is. (Jer 25, 11–12.; 29, 12.). A jeremiási prófécia a „hetven éves babiloni fogság”-ról szólt. Az évek száma az ószövetségi zsidó királyság idején (a Saultól Sedékiásig tartó időszak) elmaradt szombatévek (minden hetedik év) számát adja ki, amelyen belül hét jubiláris év található. Jubileum szavunk a héber „jóbél” szóból származik, ami az „Úr kedves [értsd: kegyelmes] esztendeje. Ebben az évben nemcsak a héber adósrabszolgákat kellett szabadon engedni, de a héber nemzetségek is visszajuthattak eredeti birtokaikba. (3Móz 25, 1–34.; 26, 43; 2Krón 36., 21–23.)
Az 1*7*10=70 a büntetés; 1*7*10*7=490, a királyság korának szimbolikus ideje, együtt 8*7*10=560, az Isten uralmának teljes ideje. Nem tévedés: még a fogság is Isten királyi uralma alatt valósult meg. Jeremiás Siralmaiban olyan Istenről beszél, aki egy pillanatig sem volt tehetetlen vagy passzív azon tragikus események közepette, amelyek során Jeruzsálem világra szóló csúfsággá lett. Nemhogy semmi nem kerülte el a figyelmét, de tökéletes hatalommal maga rendelte a szorongatókat Jákób ellen köröskörül. Jeremiás későbbi prófétai éneke közben a harci cselekmények aktív igéinek tömkelegével beszél arról, milyen eltökélt kegyetlenséggel, búsult haraggal mutatkozott be előtte Isten a bajok között. Az igehirdetés a próféta nyomorúságával kezdődik, hogy imádságában már népe bajait hordozva lépjen Ura elé. 1.) Elvezetett a világosságtól és járatott sötétségben. 2.) Ellenem fordult, és ellenem fordítja kezét minden nap. 3.) Megfonnyasztotta testemet és bőrömet, összeroncsolta csontjaimat, darabokra vagdalt és elpusztított engem. 3.) Fáradsággal épített erősséggel vett körül engem, minden ösvényemben tévútra vezetett engem. 4.) Az örök sötétségben tette nehézzé láncomat. 5.) Ólálkodó medve és lesben álló oroszlán lett ő nékem; 6.) Íját kifeszítette, nyila elé célul állított engem, hogy veséimbe bocsássa tegzének fiait. 7.) Felöltötted (E/2) a haragot és üldöztél minket (T/1), öldököltél, nem kíméltél.
Amikor azonban Isten megszomorította Júdát, ő is szomorú volt. Mert nem szíve szerint veri és szomorítja meg az embernek fiát. És az Úr nem is nézi el hogy 1.) valaki lábai alá tiporja a föld minden foglyát; 2.) hogy elfordíttassék az ember ítélete a Magasságosnak színe előtt; 3.) hogy elnyomassék az ember az ő peres dolgában. Még az is az Úr kegyelmessége, hogy még nincsen végünk, mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága. Ez a tény kell, hogy az embert az igaz belátás („Mi voltunk gonoszok és pártütők, azért nem bocsátottál meg.”) és megtérés indulatára vezesse („Talán van még reménység?”), amelynek nyomán okkal és joggal várja Isten valódi szabadítását.
A szentírók a babiloni fogságba vitel után ezt a megváltásévet magasabb minőségben kezdték várni. A hetven éves fogság végét kezdték sejteni Kr. e. 560-ban (2Kir 25, 27–30.), Kr. e 538-ban (Dán 9, 1–2.) és Kr. e 519–517 táján egyaránt. (Zak 1, 12.; 7, 5.) Ezek alapján Júda történetének „babiloni korszaka” elkezdődhetett Kr. e. 622-vel, a Nabú-apal-asszur Asszíria-ellenes lázadásával politikailag összefüggő Jósiás-féle vallási reformokkal, Kr. e. 605-tel, a kárkemisi csatával és az első babiloni elhurcolással, valamint Jeruzsálem és az első (a salamoni) Templom 586-os elpusztításával, valamint az akkori harmadik, úgynevezett nagy deportálással (Júda előkelőinek újabb csoportja Kr. e. 596-ban került Babilonba).
„Jeruzsálem nyomorúsága” az akkori zsidó nép számára az volt, hogy a város megfosztatott legfőbb ékességeitől: templomától, kőfalaitól, békességben (jólétben, igazságosságban és társadalmi harmóniában) élő népességétől. (Zsolt 51, 20.; 55, 11.; 89, 41.; végül a teljes 122. zsoltár, amely így szólítja meg Jeruzsálemet: „Te szépen épült, jól egybeszerkesztett város!”) Ugyanakkor azt már az ószövetségi írásmagyarázók is észrevették, hogy a város kőfalának felépítésével és újranépesítésével (Kr. e 443 körül) vétetik csak el végleg Babilon gyalázata Jeruzsálem felett, és teljesedik be primer módon Ézsaiás próféta tanítványaihoz intézett szózata: „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott; hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért.”(Ézs 40, 2.)
„Jeruzsálem gyalázatá”-nak időszaka a hetven éves „babiloni fogság”-hoz képest mintegy megduplázódik: a papi és királyi előkelők, valamint a mesteremberek Kr. e. 605-ös első elhurcolása, valamint Kr. e 443 között 162 év telt el. A 2*70-nek így kell tehát szimbolikus értelemben 3*(7*7+1)-gyé kell fölkerekednie, ahol a +10 forma a hold- és a napciklus különbségét kiegyenlítő papi hónapok, vagy a tíz a közsing és a szent sing közötti egy tenyérnyi különbséggel is magyarázható. (Ez 40, 5.; 43, 13.)
Fontos hangsúlyoznunk, hogy a bibliai próféciák esetében akár többes beteljesedésről is beszélhetünk. A „Fussatok ki Babilonból!”; Szakasszátok el magatokat tőle!” [hogy ne legyetek részesek bűneiben] isteni parancsát (Ézs 48, 20.; 52, 11.; Jer 50, 8.; 51, 6.) primer módon lehetett értelmezni a kiépített fogságbeli egzisztencia odahagyására, hogy a sürgetést meghallók hitben válasszák az emberi szempontból bizonytalanba való hazatérést. A Jeruzsálembe költözéshez ugyanis az Úr ígéreteibe kapaszkodva, lelkileg is szakítani kellett a hely „átokváros” jellegével. De ezt a próféciát áttételesen Jézus is megismétli kora Jeruzsáleme vonatkozásában, egy nemzedéknyi időtávon belül bekövetkezendő történésekkel kapcsolatban (Mt 24, 15–22.; Mk 13, 14–20; Lk 23, 27–31.) A figyelmeztetés vonatkoztatható ugyanakkor a mindenkori (etikai értelemben vett) „világ”-tól való lelki elszakadásra is. (2Kor 6, 17.; Jel 18, 4.)
Kevésbé ismert ugyanakkor, hogy amint kimondatott a hetven éves fogság vége, abban a pillanatban Dániel próféta kijelentése szerint elindult egy újabb szimbolikus 560 év is. (Dán 9, 24–27.) „Hetven [év]hét szabatott a te népedre és szent városodra, hogy vége szakadjon a gonoszságnak és bepecsételtessék a bűn, és hogy eltöröltessék a hamisság és elhozassék az örök igazság, és bepecsételtessék a látomás és a próféták, és felkenettessék a Szentek szente” – hangzik a prófécia bevezető versében, ahol az újabb 7*7*10 esztendő a királyi Júda [értsd: a Dávid dinasztia] szimbolikus történeti antitézise: 490 évnyi kijelölt büntetés a bűn nélküli örök királyság felállításáig, vagyis az igazi megnyugvás [értsd: isteni béke] örökké tartó szimbolikus hetven esztendejéig.
Itt azonban jegyezzük meg zárójelben: az isteni óramutató nem a mi mércénk szerint jár. Hogy is olvassuk Dániel dicsőítő imádságát a kiinduló álomprófécia megfejtésekor? „Áldott legyen az Istennek neve örökkön örökké: mert övé a bölcsesség és az erő. És ő változtatja meg az időket és az időknek részeit; dönt királyokat és tesz királyokat; ád bölcsességet a bölcseknek és tudományt az értelmeseknek. Ő jelenti meg a mély és elrejtett dolgokat, tudja mi van a setétségben; és világosság lakozik vele!” (Dán 2, 20–22.) Az időknek és időrészeknek megváltoztatása nemcsak az új birodalmakkal és királyokkal fémjelzett új korszakok és alkorszakok aktív elhozatalát jelenti, hanem – Jézus magyarázata szerint – azt is, hogy az Atya szuverén módon dönt a saját hatalmába helyezett idők és alkalmak felett. Ebben a helyzetben a Fiú Isten tanítványainak nem a tudás (a gnózis) a feladatuk, hanem a Szentlélek Isten erejével történő tanúbizonyság-tétel. (ApCsel 2, 6–8.) Megváltónk valahogy úgy érzékelteti ezt számunkra, hogy az idő úgy lesz képes érzésünk szerint meghosszabbodni (szép régi magyar fordulattal „az idők járása megnehezedni rajtunk/fölöttünk”), hogy valójában az isteni világ a választottak iránti kegyelemből megrövidíti azt.
Izráel („az Ország”) helyreállítása politikailag nézve soha sem ért el magas fokot. A Makkabeusok (Hasmóneusok) papi dinasztiája magóvhatta ugyan a kultusz tisztaságát a pogány szinkretizmustól, de az uralmi terület nagyon korlátozott maradt, illetve a felemelkedő Róma és a hanyatló hellenista birodalmak között hányódott. Amikor Róma Kr. e 37-ben egy edomitát, Heródest tett meg Júdea királyává, aki pénzen Coele-Syria és Samaria helytartóságát is megvásárolta, a jeruzsálemi templomot hatalmas építkezéseivel még a salamoninál is dicsőségesebbre díszítette, (Mt 24, 1.; Mk 13, 1.; Lk 21, 5.) valójában a Mózes által megígért időt és alkalmat hozta el. „Nem vétetik el Júdától a fejedelmi pálca…” (1Móz 49, 10.) Amikor tehát végleg elvétetett, akkor az egész népnek már csak a Messiást kellett volna várnia. És megjelent, de nem fogadták el. Ha a nép felismerte volna meglátogatásának idejét, akkor áldás teljesedett volna be: dicsőség lett volna rajta mindenek előtt. De ahogy Jézus zsidóként sírt Jeruzsálem felett (Mt 23, 37; Lk 19, 41), úgy az isteni bölcs mindentudás és hatalmas előre gondoskodás (más néven predestináció) ad acta tette a kérdést, nem kellett volna-e Jézusnak földi jellegük szerint is betöltenie bizonyos próféciákat? (ApCsel 1, 3–7.) A Kr. u. 49-es jeruzsálemi apostoli zsinaton Jakab (az Úr testvére) a Szentlélek bölcsességével mondott beszédében Ámós próféta könyve 9. részének 11–12. versei alapján már a pogányok (vagyis a nem zsidók) megtérését nevezte „az Úr Jeruzsálembe való visszatérésé”-nek és „Dávid elomlott sátora újraállításá”-nak. (ApCsel 15, 15–18)
Már Farkas András megjegyezte 1538-as Az sidó és magyar nemzetről című művében a Saultól Sedékiásig tartó időszak időtartamának megegyezését a Szent Istvántól Mátyásig tartó időszakéval. Míg Luther és Béza a római uralmat nevezték az egyház babiloni fogságának, a magyar reformátor ezt a képet a török magyarországi uralmának erősödésére alkalmazta. Károli Gáspár 1563-ban Dániel szózata (Dán 2, 20–22) alapján arról értekezett, hogy „[…] ez világi országok nem örökké állandók és jó, ha ötszáz esztendőnek felette virágokban maradhatnak.”
A „magyarság babiloni fogsága” szempontjából 1611 látszólagos vízválasztóként funkcionált. Még 1541-hez képest számolva is minden változás nélkül járt le egy hetven éves időszak. Sőt, a tizenöt éves háború pusztításai nyomán a magyar nemzet dicsősége minden korábbinál mélyebbre szállott. Ez akkor politikailag kedvezett a Pázmány-féle főúri (patrónusi) ellenreformációnak. Egyáltalán nem volt véletlen tehát, hogy az evangélikus Révay Péter koronaőr 1613-as Emlékiratában a Farkas András-i gondolatot részben elvetve, részben megőrizve már „a bölcsek körülbelül ötszáz éves ciklusá”-ról elmélkedett, melyet a magyar virágzás és gyors hanyatlás története mellett a perzsák, a spártaiak és a római köztársaság példáival is alátámasztott. Azonban „Isten gondolatai nem a mi gondolataink”. Neki az alábbi parancs számít: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok őt segítségül, a míg közel van! Hagyja el a gonosz az ő útját, és a bűnös férfiú gondolatait, és térjen az Úrhoz, a mi Istenünkhöz, és ő könyörül rajta, mert bővelkedik a megbocsátásban!” (Ézs 55, 6–11.)
Istenünk talán még a magyar történelemben is hagyott ehhez mérhető nyomokat. A jogeljátszás 1671-es kihirdetése, és a Kormányzóság 1675-ös megszüntetése között három és fél éves időtáv telt el. Ugyanannyi, mint a protestánsellenes akció 1672-es előzöngéi és a de Ruyter-féle 1676-os szabadítás között. A gonosz tombolása elé korlát vettetett: nem tarthatott tovább 42 (hó) =7/2 (év) *12 (hó); 42 (hó) *30 (nap) = 1260 napnál. (Zak 4, 2–3.; 11, 14.; Jel 11.) A Magyar Királyságot történeti alkotmánya értelmében csakis törvényesen megkoronázott királya kormányozhatta. Távollétében tanácsosai az ő nevében és tudomásával intézkedhettek. 1723-ban nem véletlenül állítottak föl Helytartótanácsot. Amikor Erdélyben 1690/1-ben a fejedelmi tanács helyét Kormányzóság vette át, a Gubenium nevében szerepeltetett „magyar királyi” jelző úgy fejezte ki a (fő)kormányszék (fiktív) közjogi helyzetét, hogy a tartomány valóságban sokkal inkább császári főhivatalnokok (fő)felügyelete alá volt rendelve.
1606 – az evangéliumi hitágazatok szabad hirdetésének törvényes bevétele, valamint 1676 – az evangéliumi hitükért jog- és igazságtalan fogságot szenvedett gályarabok szabadon bocsátása között hetven esztendő telt el. Ugyanígy 1611 (a Pázmány-féle főúri ellenreformáció erőteljes megindulása) és 1681 (a soproni országgyűlés) között, valamint 1711 (szatmári béke) és 1781 (Türelmi rendelet) között. A kuruc ügy süllyedő hajójának elhagyását is megkönnyítette I. József császár azon ígérete, hogy a protestánsok a kegyelmes trónustól jót várhatnak. Ez alapján az „ígéret” alapján III. Károly olyan módon „rendezte” helyzetüket, aminek a vége a rettenetesen megcsonkítottság és koldusbotra juttatás lett. Csodálatos ezek alapján, hogy 1681 és 1781 között pontosan egy centum telt el. Csakúgy mint az Explanatio Leopoldina és az 1791. évi XXVI. tc. között. Előbbi 1691-ben jezsuita módon „magyarázta” a nyilvános és a magán-vallásgyakorlatot, hogy azután egy évszázad múlva az országgyűlés megszüntessen minden ilyen megkülönböztetést, hogy a hasonló visszaéléseknek egyszer s mindenkorra elejét vegye.
Fontos leszögeznünk, hogy a török hódoltság ideje szimbolikus (és nem pontos) 150 év: 1526–1718 192; 1526–1699 173; 1541–1686 145 év. Ha nemzeti szempontból nézzük Magyarország helyreállítását: Az 1741-es koronázási hitlevél előírta bizonyos területek reinkorporálását, és ezt a programot Mária Terézia nagyon okosan végig is vitte. Uralkodása idején 1765-ben nagyfejedelmi rangra emelte Erdélyt. Ehhez az elkülönítéshez sajnálatos módon meg tudta nyerni az 1780-as évekig egyértelműen transzszilván tudatú rendiség támogatását. Az ottani rendek protestáns többsége attól félt, hogy a reinkorporáció (vagy későbbi kifejezéssel élve az unió) a magyarországi ellenreformációs politika (a magyarországi protestantizmus „csendes eltemetése”) meghonosítását hozná magával.
Még a 17. században a Nádasdy-birtokok „rekatolizáció”-jakor az uraság átkutattatta, összehordatta és máglyát rakatott jobbágyainak Bibliáiból, evangéliumi irataiból. (Egy-egy komolyabb kötet értéke egy ökör árába került, de a kisebb füzetkék sem voltak olcsók.) A tűz szele egy üszkös lapdarabot dobott a földesúr lába elé. Az az ösztönös kíváncsiság indulatával hajol le, és megdöbbenve olvassa: „míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik.” Az 1748-as népmisszió alkalmával a jezsuita lelki ráhatás és hisztéria hatására a Sopron környékiek tömegével hordtak maguk olyan Bibliákat és protestáns (főleg evangélikus) iratokat a „bűnbánati” máglyára, melyeket a beszámolók szerint maguk vagy őseik gyakran már majdnem nyolcvan éve rejtegettek.
Az erdélyi főnemesi vagyonok nem is voltak összemérhető nagyságúak a magyarországi arisztokratákéval, így külön uralmi terület híján politikai súlyuk is elenyészett volna mellettük. Hogy ennek a külön kormányzásnak kőkemény anyagi ára volt, annak súlyát a magyar nemesség és szász előkelők akkor még kevésbé érezték, hiszen ennek terheit jelentős részben tovább tudták hárítani befogadotti státusban élő román jobbágyaikra. Magyarországon a 300 éves szolgaság, vagyis a jobbágyság, a vallási elnyomás és az abszolút kormányzás hármas összefonódottsága a lehető legrosszabbul nevelt. Hiszen egyik-másik szál meghúzása (amelynek vége az uralkodó dinasztia kezében volt), az egész nemzetet kötötte gúzsba. Az általános kegyelem különös sugara, hogy a Habsburgok szerepe a magyar nemzeti fejlődés szempontjából is felmutat némi tevékeny jóakaratot.
Kevéssé ismeretes, hogy a nagy királynő Erdély erőteljesebb elkülönítése hat hullámban visszacsatolásokat is végrehajtott (1745 – tiszai határőrvidék és jászkun kerületek; 1755 – Szerémség; 1772 – Szepesség; 1777 – Bács megyei kamarabirtokok; 1778 – Bánság; 1779 – Fiume) úgy, hogy ezekből mindig politikai tőkét is tudott kovácsolni saját népszerűsége és felvilágosult abszolutisztikusnak is nevezhető reformjai társadalmi elfogadtatása érdekében. A legnagyobb ellenérdeket kiváltó Temes(vár)i Bánság (Bánát) reinkorporálásával teljesítette a koronázásakor tett esküjét, ezáltal egyszerre bizonyult politikailag a rendi értelemben vett magyar nemzet hűséges fejének, és teljesítette Istentől rárótt vallásos kötelességét, a Regnum Marianum területi egységének biztosítását. Vagyis 1778-ban, már a közeledő halállal szembenézve, nyugodt lelkiismerettel írhatta le: „Jó magyar nő vagyok.”
1765-ben létrejött a polgári érdemekért adható legmagasabb magyar kitüntetés, a Szent István-rend. Az 1686-os ostrom lőporrobbanásában megsemmisült Zsigmond–Mátyás-féle helyén 1777-re felépült a királyi palota, amely – uralkodói lakos híján, a kortársak által mintegy jelként értelmezett módon – néhány évre a tudományok (a Nagyszombatból Budára költöztetett egyetem) otthonává vált. (Némileg hosszabb időket majd csak Ferenc József tölt el falai között 1867 után.) Az ugyanebben az évben kibocsátott közoktatásügyi szabályrendelet, a Ratio Educationis már – a felvilágosodás hatása alatt – a különböző felekezethez tartozó országlakosok között előírta a polgári érdemek szerinti kölcsönös megbecsülés testvériségét. A felvilágosult abszolutizmus létjogát mutatta, hogy az 1790-es évekre számos célkitűzését egy felvilágosult rendiség is magáévá tette, hogy azután a napóleoni háborúk, majd a szent szövetségi rendszer három évtizedre útját szegje a pozitív reformmozgalmaknak.
A reformkor előestéjén Kölcsey Ferenc számára a visszatekintő időszemlélet alapján a török hódoltság már „Jeruzsálem nyomorúságá”-nak százötven éves szimbolikus időtávjaként artikulálódhatott. Nem véletlenül megy tehát a „csekei remete imádsága” az utolsó versszakban szánalomra méltó, koldusi esengésbe át. Számára sem volt ugyanis világos, hogy az 1800-as évek Magyarországa a herderi jóslat szerinti nemzethalál, vagy az újabb nemzeti felvirágzás századába lépett-e bele. Szívbéli könyörgése is ennek a bizonytalanságnak a terméke. Kölcsey egészen pontosan Muhi–Mohács-paradigmában gondolkodik, hiszen Hymnuszának csapássorozata is a „most rabló mongol nyilát zúgattad felettünk”-től a „kínzó rabság könnyé”-ig tart. S benne a magyar lét legkínzóbb felkiáltásai: „Bújt az üldözött s felé / Kard nyúl barlangjában, / Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában, / Bércre hág és völgybe száll, / Bú s kétség mellette, / Vérözön lábainál, / S lángtenger fölette” – a leírás a Keserves szívvel Magyarországban kezdetű 16. századi jeremiád-ének soraira rezonál. „S ah, szabadság nem virul a holtnak véréből” – vagyis hogy még a meghozott áldozatok sem hoztak áldást. „S hányszor támadt tenfiad, / szép hazám, kebledre, / s lettél magzatod miatt magzatod hamvvedre” – a maradékot is elpusztító testvérviszály képe.
Ellenem fordult, és ellenem fordítja kezét minden nap; elfordította minden én ösvényemet – olvastuk korábban Jeremiás siralmaiban. A gondolat megidézi Hóseás prófétának Izrael Kr. e. 722-es, az asszírok által végrehajtott fogságba vitelét megelőző döbbenetes erejű igehirdetését is: „Elérkeztek a számadásnak napjai; elérkeztek a megtorlásnak napjai; megtudja majd Izráel! Bolond a próféta, őrült a léleknek embere a te vétked sokasága miatt és mert akkora a gyűlölség.” (Hós 9, 7–12.; 14–15.)
Kevésbé ismert ugyanakkor, hogy Kölcsey fohásza a „megbüntetem az atyák vétkét a fiakban” tétele körül forog, amin már a babiloni zsidó deportáltak is feddődtek Ezékiel prófétával, az »atyák ették az egrest és a fiak foga vásott bele«(»igazságtalan az Isten«) tételeire fordítva le a dolgot. A próféta ezt az Úr szavával utasította vissza: „Ha azt mondom az igaznak: »élsz«, és ő elfordul, meghal; de ha azt mondom a bűnösnek: »meghalsz«, és ő megtér, élni fog”. Az isteni igazság ezen elvében – akárcsak Jeremiásnál – az a jó hír, hogy az üzenete arra az emberi megalázkodást elváró isteni kegyelemre van kihegyezve, amely nélkül semmilyen valós megtérés nem elképzelhető. (Ez 18.) És ezen a helyen rögtön meg is értjük, mit értett Kölcsey a „Balsors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt! [értsd: az Úrnak kedves esztendejét, vagyis a felszabadulás jubiláris évét] / Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt” kitétel alatt: a kétszeres büntetés ézsaiási tételét.
Tényszerű megállapítás, hogy történelmünk régen történt baleseményei nekünk, ma élő magyaroknak is terhelik a szívünket. Bár hasonló nyomorúságokat a mi generációnknak 1956 óta már nem kellett átélnie, a nemzetünk hanyatlásáról, összeszorulásáról szóló hírek azzal a szomorúsággal keserítenek, hogy történelmünk sorscsapásait sem meghaladni, sem kinőni nem tudtuk. De így is megbűnhődhette már a magyar nép a múltat s jövendőt? A válasz: egyértelműen igen. A magyarság – az ókori Izráelhez hasonlóan megkapta mindazt a történelmi tapasztalatot, ami által Isten elénk tárt áldást és átkot (5Móz 28, 15–69.) Mirajtunk múlik, hogy az áldást válasszuk. Megbecsüljük-e azokat az időket, amikor az Úr elegyítetlen örömhírét szabadon lehet hirdetni közöttünk?! Lehet-e a mi vigasztalásunkra, hogy „Az én beszédem, a mely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem”?! (Ézs 55, 11) Vagy ennél valami többre, nemzetibb feltámadásra vágynánk?! Fontos magunkat is figyelmeztetnünk, ami Isten örök és múlhatatlan Igéjéhez képest több akar lenni, az valójában csak kevesebb lehet. S vegyük tudomásul: az áldásra, az Istenhez való megtérésre nekünk van szükségünk. Hiszen az Úr a mi nyakas elutasításunk esetén sem lesz semmivel sem kevesebb. Ő tudja az ő jó és igaz akaratát, és azt szabadon és ellenállhatatlan erővel véghez is viszi. Tegye ezt kegyelméből és irgalmából a mi javunkra, s ne a mi kárunkra! Ámen.
