Kelt levelem: irodám magányában, október 14-én
Kedves Barátom!
Vége az indiánnyárnak. Tegnap este nagy esők jöttek, leverték a levelek jó részét, a fákon maradt diót, és cuppog a föld, a gyep az ember lába alatt. Sárgul a fű is, sárgulnak a nagy, tízkilósra hízott sütőtökök is a padon, ahova a nap sugarai alá, kitettem őket érni. A Boldi kutya is észrevehetően kezdi „téliesíteni” a bundáját. Lassan alvásra készül a természet, és egyfelől szép látványt nyújt, ha a templom 52 méter magas tornyából végigtekintek a Hór-völgyén, a falu határában egyszerre felemelkedő hegyeket takaró erdők fáinak színpompáján, de ez a gyönyörűség időszakos. Petőfi szerette az őszt. S vele együtt sokan mások is. Én is szeretem – valahol. Szeretem a színei, a pompája, ferde napsugarai miatt. És szeretem benne a Teremtő Atyát, aki olyan döbbenetesen kódolta és programozta bele az élővilágba az életnek a hogyanját. A gyümölcstermő nyarat, az őszi készülődést a nyugovásra, a hosszú téli alvást, és a tavaszt, az ébredést, ami számomra a legkülönösebb, a legvarázslatosabb élmény. A kikelet.
Érdekes, hogy az ember életének a fizikai szférájában is részben megvan ez a ciklikusság: munka és gyümölcsözés, elfáradás, nyugvás és ébredés, felfrissülés. Testünk is így programozódott, bár ki tudja, így lett volna-e, ha nincsen bűn? Ha nincsen Isten elleni lázadás, ha nincsen halál, bár – milyen csoda! – az sem örök, test szerint, mert követi a feltámadás. Az elfáradt, elporladt és sírba rogyott test újra életet lát, lélekkel telik meg. Test szerint tehát megvan a számunkra is, mint az élővilág alkotó része számára ez a ciklikusság. De olyan hálás vagyok az Úrnak azokért az egyháztörténeti nyomokért, amelyekből arról is megbizonyosodhattam, hogy a maradék, és az örök isteni szeretet elvén működő megtartó kegyelem, a lélek szférájában is el-elhoz, majd’ minden nemzedékben szinte egy-egy ilyen kikeletet. A reformáció kora óta figyelgetem a régi könyvek porosodó, és az új és új írások ropogó lapjain ennek a nyomait. A múlt században, a 20-ikban többször is volt ilyen kikelet. A háború előtt, alatt, majd után is, sőt még a 70-80-as években is, bár az utóbbi, vegyes megítélésű.
Mennyire azt hittük, hogy 1989 után, amit megéltünk, az ébredés volt. Én nem tartom annak. Az csupán az elnyomás alól való felszabadulás, és bizonyos átrendeződés volt, társadalomban és egyházakban egyaránt. Mert amíg a háború utáni ébredés olyan hatású volt, hogy átvészeltük általa a kommunizmus dekádjait, úgy a fenti időszakból szinte semmi sem maradt meg. A nagy lehetőségek ideje mára lejárt, és mélyebben vagyunk, mint amilyen mélyen voltunk a „fordulat” előtt. A materialista filozófia szerint az egyházak két lábon állnak: az idealizmus és a pénzügyi bázis. Akármelyik megreccsen, vagy meginog, az egyház törvényszerűen összeomlik. Ezért is indítottak a diktatúra idején támadást mindkettő ellen. S ami döbbenetes, a szalámi-politika elvét belülről kifelé oldották meg. Mindkét oszlopot az egyház „őrállói” kezdték döngetni. Egyiket a mindenféle aktuális „teológiai” felfogások kidolgozásával (keskeny út teológiája, szolgálat és diakónia teológiája); a másikat pedig az államosítással, mikor is egyházunk „felelős” őrállói önként mondottak le a felesleges teherről.
Még meg is köszönték az államnak, hogy eme „terheket”, a földeket, erdőket, épületekbeli javakat, iskolákat, intézményeket levette az egyház nyakáról. Azokat a fundamentumokat, amelyek a gyülekezetek önállóságát, függetlenségét, és materiális voltukban is a kálvini zsinat-presbiteri elv életképességét biztosították. Mivel, ha egy gyülekezet önállóan létezni képes, magát fenn tudja tartani, addig nincs ráutalva a felsőbb egyházi szervek minden irányú segítségére. Így alakult ki a zsinat-presbiteri elven működő református egyház helyett, az episzkopális vezetésű és rendszerű egyház, amely ma is így egzisztál. Hangoztatjuk, hogy így zsinat-presbiteri elvek, meg úgy és mindenféle fórumra fele-fele arányban küldünk egyháziakat és világiakat, de tapasztaltam, amint egy idős, okos falusi presbiter, aki az egyik elöljáró választást – velem együtt – a háttérből figyelte, a szünetben félrehívva, ezt mondta nekem: „Tiszteletes úr, ez rosszabb, mint egy tszcs gyűlés!”. Mit mondhattam volna neki?
Igaza volt és van, mert nálunk minden felül eldől, a „küldötteknek” fogalmuk sincs sem a döntések okairól, sem a hogyanjáról, sem a tétjéről, és már azt is a java megtiszteltetésnek tartja, hogy felnyújtott kezét szavazatszámba veszik. Néha meg is kérdeztem egyiket-másikat, hogy tudja-e, hogy itt és itt mire szavazott. Fogalmuk se volt róla. Egyébként meg minden megy úgy, ahogy „fenn” eldöntötték. Mint egy erős piramis terpeszkedik egyházunkon az episzkopalizmus, (és klerikalizmus) amelynek a falai megkerülhetetlenek, átfúrhatatlanok, átugorhatatlanok, s marad az emberi szinteken megfogalmazott „felfelé – no nem az Úristenhez – fohászkodás”. És a pozitív vagy negatív megközelítések egy-egy gyülekezet szükségeit tekintve sokszor bizony a lelkipásztor felsőbb körökben való megítélésétől függenek, pro és kontra. Kálvin, ha feltámadna ismeretlen sírjából – bizony meghalna, gyanítom agyvérzésben vagy szívinfarktusban, ennek láttán.
De ki törődik ma Kálvinnal? Találkoztál az elmúlt években olyan fiatal lelkipásztorral, akitől kötelező érvénnyel elvárták volna teológus korában, hogy legalább elolvassa az Institutiót?
Visszatérve a két pillérhez: az idealizmushoz, mondhatjuk így: a teológiához és a pénzügyi alapokhoz, ma ezek nem támadás alatt vannak. Más a képlet itt. A teológia magára maradt. Olyan oszloppá lett, amelyre messze világító, ékes, jövőt mutató, építő kő alig-alig került az elmúlt időszakban. Olyan kő, ill. kövek, amely az egyház idealizmusát, teológiáját, a holnapok irányát jelölő világítótoronnyá tette volna. A másik oszlopról is írtam előzőleg. Ezt építgetjük, és leleményességgel, ügyességgel igyekszünk mindent megtenni, hogy stabil legyen, legalább ez.
S hogy mit teszünk az anyagi a pillérnek az erősítgetése végett? A leginkább a számokra hivatkozunk, a ma uralkodó „teológia”, az egyház finanszírozás teológiája nevében. S felmutatjuk: hozzánk, a népszámlálás adatai szerint 1.600.000 ember tartozik! S ennyi után nyújtja az egyház a kezét az állam felé – apanázsért. Mert ebből élünk. Nem vitatom azoknak a jó szándékát, akik azt is emlegetik, s itt megjelenik az idealizmus is, hogy ezekből a tömegekből jó, ha 8-10% tartozik valamilyen lazább, szorosabb szállal valamilyen gyülekezethez. Ezeket meg kell szólítani, el kell érni valahogy! Sokak szép törekvése ez. S e papíron hatalmas tömegnek aztán több mint a fele valamilyen falusi gyülekezethez tartozik. Kerületünk egyik kis-középméretű egyházmegyéjében a számok tükrében tízszer annyi lelkipásztort tartanak el így-úgy kicsi, falusi, legtöbbször bokrosított gyülekezetek, mint például a Nyírség központi városában – ugyanolyam számbeli paraméterrel rendelkező – reformátusság, ahol négy-öt lelkész dolgozik. Ezek az arányok.
Hát nem kell akkor kiáltani a faluért? Így beszélnek a számok. Mert azok, a számok bizony nagyon fontosak! Azért fontosak, mert népegyházi jellegünk látszatait őrizgetik, konzerválgatják. Ezt meg bizony láttatni, őrizni kell, mert mi lesz a felépítménnyel, ha az állam kiszállna belőle, mert változna az egyházunkhoz tartozás feltételrendszere? A keresztelések, vagy a konfirmáció, csak példának okáért. A két legkardinálisabb fehér folt. Vagy mi lenne, ha a református egyház szabadegyházzá alakulna át? Összedőlne – valljuk meg őszintén. Pedig mennyire tiltakoznak ez ellen a kijelentés ellen feletteseink.
Azt mondják: Tévedés! Az állam nem eltart bennünket, hanem csak azokat a tevékenységeinket finanszírozza, amelyeket tőle veszünk át: oktatás, diakónia, stb. Ám az állam nem az adott iskoláknak, nem az adott szeretetintézményeknek adja, kéz a kézbe az apanázst, hanem a nagyegyháznak, aki az elosztást aztán elvégzi. S ha a megyékre jutott pénzekből – bár nem vagyok pénzügyi szakember – de sejtem, megállapítanánk a gyülekezetek által befizetett közalapi járulékok mértékét, mi derülne ki a belső-külső arányokat illetően? Én nem tudom. Hát valahogy ezért ragaszkodunk mi az episzkopális felálláshoz, meg persze sokféle kikerülhetetlen, egyelőre megoldhatatlan probléma miatt is (ezért örülnünk kellene, hogy állami beavatkozással még élhetnek a kicsik is). És ezért ragaszkodunk a haldokló népegyházi jelleghez, mert a tömegek után jár az apanázs. Csak egy példa: szándékosan megkérdeztem egy volt közigazgatót, hogy az egyház önállóan el tudná-e tartani egy-egy kerület egyházi csúcsszervét, a teológiai akadémiát? Azt mondta: képtelenség.
S amikor 1951-ben bezárták a Pataki iskolát, s amikor mindkét oszlop, az ébredéstől átfűtött evangéliumi teológia, az idea pillére is állott erősen, s a gyülekezetek materiális tartópillérei is megvoltak, az ezerszer áldott emlékű Nagy Barna igazgató mit is mondott? „Bízzuk Istenre, aki teológiai képzésünk műhelyeit századokon át fenntartotta, és önerőből is működhetnek Isten kegyelme által.” (TiREL 2e 1048/1951) Nem a számokat, nem a külső erőt nézte, hanem akkor még, az erős gyülekezetek hátterével ezt mondhatta: Bízzuk Istenre. Ez volt a tegnap. Ma nem mondhatnánk ugyanezt? Hiszen ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, akinek feltételrendszerek, állami apanázs, egyéb, nem számít. Csak az őt kereső pásztori és hívő szívek őszintesége, bűnbánata, bűnvallása, ragaszkodása, tettre készsége. És Isten azért adott észt, azért felelősséget, hogy legalább a jövőt megszabó csúcsszervet, a teológiát ne tegyük ki a fejkvóta rendszer prostitúciójának. Mert így, arra a bizonyos episzkopális piramisra a regnum, az állam piramisa telepszik rá észrevétlenül, s egyszer csak, előbb-utóbb a kiszolgáltatottság után az ’aki fizet, az pötyögtet’ elve kopogtat egyházunk ablakain. S ebből, akkor már kimászni, késő lesz.
Talán most kell az egyház mindenféle értelemben vett életképességét felmérni, s ennek a tudatában, Istentől valami újat elkérni, építeni. Mert ébredést várni kell, érte könyörögni elengedhetetlen, de addig is, az Úr ránk bízta a felelősséget – ebben a nemzedékben. S ha ő többet, jobbat ad majd az azt tőle kérőknek, áldjuk szent nevét. S hogy mi lesz az a jobb, az a több; s hogy oda mennyire fájdalmas úton, milyen húsba vágó vajúdásokkal jutunk el, én nem tudom. De az Úr, a minden kegyelemnek Istene tudja. Ő, biztosan tudja. Mert hiszem, hogy terve van veled, velem, velünk, s ezer sebből vérző Magyarországi Református Egyházunkkal is…
Ebben a reménységben köszönt:
Kereső Sándor
