A református (?) Jubileumi kommentár Dániel könyvének keletkezési idejét a Kr. e. 168-165 közötti időszakra teszi, ahol a szerző „vaticinia post eventum” módján saját szorongatott jelenére akar vigasztalást találni esetenként több százéves történeti előzményekre visszatekintve. Véleményem szerint a Biblia történeti hitelességének kérdése már csak azért is hitbeli kérdés, mert hogyan adhatnánk a mennyei dolgok tekintetében hitelt egy „kijelentésnek”, amelyik földi dolgok tekintetében is téved, hazudik vagy hamisít? (Ján 3, 11-13)
A Dán 8, 1-14-ben adott prófécia lejegyzési ideje: Bél-Sar-Uszur harmadik esztendeje, tehát Kr. e. 550–549. Látomásos helyszín: Élám, Szúza, Ulaj-folyó. Ismert csatahelyszín a Kr. e. 12. századból, illetve az Asszur-bán-apli féle Kr. e. 647-es elámi hadjáratból egyaránt.
Az Asszúr-bán-ápli-féle utánitól megkülönböztetendő újabb asszír-babiloni háború Kr. e. 625-ben tört ki Nabu-apal-asszur lázadásával. A korábbi helytartó ekkor babiloni királlyá kiáltatta ki magát. A sokáig eredménytelenül folyó küzdelem Kr. e. 615-ben vett döntő fordulatot, amikor a médek csatlakoztak az Asszíria elleni támadáshoz.
A szövetséget Kr. e. 614-ben frigy is megerősítette, amelynek kulturális eredményeként keletkezett a világ hét csodájának egyike, a Szemirámisz-féle függőkertek. Utóbbi években találtak olyan függőkert- és vízemelő-rendszer ábrázolást, amely egyértelművé teszi a mezopotámiaiak ilyen típusú építészi képességeit.
A szövetségesek Kr. e. 612-ben közösen elpusztították Ninivét, majd kölcsönösen elhatárolták érdekszféráikat. Babilon immár Nabú-kudurri-uszur kárkemisi győzelmével kiejtette Egyiptomot a nagyhatalmak közül. Sor került Júda leigázására, a főníciai városok behódolására, az ellenálló Türosz 13 éves ostromára (Kr. e. 572-ig), végül egy Felső-Egyiptom elleni hadjáratra (Kr. e. 569-ben) is.
Nagyon érdekes a Dániel könyve 4. része tanúságtétele a nagykirály hét idős (valószínűleg hét /hold/éves) betegségéről, hiszen a Kr. e 562-ben bekövetkezett halálát megelőző évtized bizonyos szakaszából kifejezetten hiányoznak a Nabú-kudurri-uszurhoz köthető feliratok, előtte viszont rendkívül gyakoriak a „Nem ez-é ama nagy Babilon, a melyet én építettem királyság házának, az én hatalmasságom ereje által és dicsőségem tisztességére?” (Dán 4, 27) stílusú diadalmas építkezési mementók.
Nagyon érdekes ennek a résznek váltakozó E/1; E/3 elbeszélésmódja, ami Dániel könyvének egészére is jellemző, és ami egyfajta mezopotámiai krónikastílus hatását mutathatja.
Közben Kr. e. 585-ben (nem sokkal Jeruzsálem babiloni elpusztítása után) a nyugati méd terjeszkedés megakadt a Halüsz-folyó mentén. Tudománytörténetileg fontos, hogy milétoszi Thalész előre kiszámolta azt a napfogyatkozást, ami akkor átmeneti fegyvernyugváshoz vezetett. A méd-lüd határmenti háborúskodásoknak az 560-ban összekovácsolt méd-lüd-kilikiai-babiloni békerendszer vetett véget tizenöt évre.
Ez a békerendszer azonban törékenynek bizonyult. A babiloni–méd viszonyban ugyanis volt egy fontos viszályforrás. Élám, a Zagrosz-hegység országa a mezopotámiai civilizációhoz politikailag, kulturálisan és gazdaságilag ezer szállal kötődő térség volt, melyet az asszírok örökét átvevő Újbabiloni Birodalom is magáénak tekintett, vegyes, indoeurópai eredetű lakossága révén azonban inkább az egyre erősödő kelethez tartozott. A Kr. e. 550-es évek vége felé egyre inkább a Kr. e. 625-605-öshöz hasonló nagy háború réme kezdett fenyegetni, ahol valójában mindkét ellenérdekelt nagyhatalom mély belső válsággal küzdött.
Ezen időszak méd királya Istiviga (valószínűleg a Dán 9, 1-ben említett Asvérós) (Kr. e. 589–549) volt, aki a Babilonnal szemben fennálló tekintélydeficitet a nagykirályi cím felvételével ellensúlyozta, és nyíltan aspirált Elámra. Elám megszállása azonban nemcsak stratégiai, hanem kulturális fenyegetést is jelentett volna Babilon számára.
A hatalmas hódításokkal hatalmas babiloni építkezések függtek össze. Az építkezések finanszírozása érdekében az uralkodó igényt formált a hagyományos templomgazdasági jövedelmekre. A birodalmi alávetési igények és a vele összefüggő kultúraegységesítő törekvések (lásd Nabú-kururri-uszur és Bél-sar-uszur rendelkezéseit az írástudók, varázslók, bűbájosok, káldok /csillagjósok/ rétegével kapcsolatban a Dán 1-5. részeiben) a központban is komoly hullámokat vetettek. Mindez előhívta a hagyományos városi kultuszok szerinti papi rétegek elégedetlenségét, melyek történelmi örökségként hatalmas gazdasági hatalommal és szellemi-politikai befolyással rendelkeztek.
A hagyományos papi rétegek élére a fővárosi főisten papsága állt. A Márduk-papság egyre nyíltabban kezdte a Káld-dinasztiát „istentelenként”, „szentséggyalázó”-ként kárhoztatni. Ezzel egyúttal a médeket, és az ő „tiszteletteljes” valláspolitikájukat népszerűsítették a babiloni társadalom előtt.
Fontos adalék, hogy Kurus Kr. e. 539-ben híres agyagcilinderén a Marduk-papságnak is adott a zsidók hazatérési rendeletéhez hasonló szabadságrendeletet. A bajokat érzékelve Kr. e 552 körül Nabu-naid nagykirály Arábiába távozott, hogy birodalmának új erőforrások bevonásával új központot keressen. Fiát és örökösét Bél-sar-uszurt társuralkodójaként és régensként hátrahagyta Babilonban.
Az új „világháború” érlelődése a Méd Birodalmon belül is felszította az ellentéteket. A perzsa törzsek Kr. e. 553 óta a nyílt lázadás állapotában voltak, de a méd arisztokrácia elégedetlensége is növekedett háttérbe szorítása miatt. Ezt kihasználva Kr. e. 549-ben az Akhaimenida (perzsa) Kurus (görögösen Kürosz) puccsal magához ragadta a hatalmat. Istuvigát ugyanakkor nem ölette meg, csak tisztes fogságba vetette, ahol az élelmedett kora miatt hamarosan meghalt. A méd arisztokráciát megbékítendő, Kurus a méd trónörököst, az akkor már 52 éves Bardíját (babiloni ékírásos forrásokban Ugbarut, Gubalut) testvérévé fogadta.
Kürosz a nemzetségbe fogadás jeleként valószínűleg egy jellemző Akhaimenida nevet, a Dárájávust is megadta új hűbéresének. Úgy látszik, a Perzsa Birodalom déli szárnyának vezéreként, egyfajta dinasztikus megosztás keretében meglehetős önállóságot kapott. Az északi szárny tényleges uraként Nagy Kürosz a Nyugat (Lüdia és Iónia) felé fordult, míg méd társuralkodója a déli szárny vezéreként tovább készíthette elő a már az apja által tervezett babiloni hadjáratot.
Kr. e. 539-ben kitört, majd nem várt gyors véget ért a már több mint egy évtizede érlelődő babiloni–perzsa háború. Hadvezéreinek katasztrofális opiszi csatavesztése után Bél-sar-uszur Babilonba zárkózott be. Az uralkodó Sin- (hold)ünnep során duhaj módon erejét és eltökéltségét is ki akarta mutatni. Nem számolt ugyanakkor azzal, hogy az ötödik hadoszloppal bőven rendelkező méd–perzsa csapatok kiismerik szokásait.
Nagy földmunkával az Eufrátesz főágát elterelték, vízszintjét combközépig csökkentették. A rajtaütés áldozatává esett város (amelyik már amúgy is felszabadítóként várta meghódítóit) nem tanúsított tényleges ellenállást. Csak a palotánál tőrt (!) ragadó Bél-sar-uszurt ölték meg néhány testőrével együtt. Az időközben hazatért Nabu-naidot tisztes fogságra vetették.
A hódító hadvezér egyfajta uralkodói tiszteletadásként, erkölcsi elégtételként despotikus hatalmat gyakorolhatott az újonnan meghódított birodalomharmad felett. Hogy címei közé bevehesse a „Babilon nagykirályát”, szimbolikusan kitöltették vele az uralkodás első évét a Bél-sar-uszur halála után következő első évkezdeti dátumig.
Kürosz ennek érdekében késleltette Babilonba való ünnepélyes bevonulását (hatalomátvételét), mit sem tudva arról, hogy ezáltal teljesíti be Dániel Bél-sar-uszurnak adott próféciáját, miszerint „[…] elosztatott a te országod, és adatott a médeknek és a perzsáknak.” (Dán 6, 28). A szimbolikus beszéd a szimbolikus politizálás aktusát is visszaadja, miszerint a perzsáké (értsd: az Akhaimenida dinasztiáé) lett a tényleges uralom.
Ebbe az időszakba tökéletesen beilleszthetőek a Dán 6, 1-7 eseményei, hogy miért is hozta a felső tanács látszólag istenkirályi rangot biztosító javaslatot; illetve a 9, 1; 11, 1. verseinek nyomatékos híradásai, miszerint az Asvérus fiának Dárius a médek (!) nemzetségéből való volt, aki királlyá tétetett a Káldeusok országán. A passzívum itt nemcsak Jahve, hanem politikai felsőbbség közbejöttére is utalhat.
Végül úgy tűnik, hogy a nevezett „méd Dáriusz” tevékenyen részt vett a Kürosz-féle úgynevezett hazatérési rendelet előkészítésében. Nem véletlen, hogy később a „perzsa Dáreiosz” idején a méd királyi fővárosban, Ekbatánában (Ezsd 6, 2 Akhméta) találták meg hiteles másolatát.
Tudjuk, hogy Eszter, Ezsdrás és Nehémiás könyve is – a kritikai megjegyzések szerint – „össze-vissza kevergeti” a neveket. Mindez a „kevergetés” valójában látszólagos, és valójában az újabb idők történészeinek fejében él. Mindössze arról szól, hogy a perzsa uralkodók bibliai említéseit egymáshoz, a görög, az ékírásos és a zoroasztriánus perzsa forrásokhoz képest is (amennyire lehet) azonosítani kell.
Hogy ez a szükség a görög forrásokkal szemben is megáll, hadd álljon itt egy példa: Tudjuk, hogy Kambúdzsija (gör. Kambüszész) perzsa király Kr. e. 522-es halálát követően Nagy Dáreiosz egy kaotikus időszak után szilárdította meg hatalmát. Ez az időszak volt a méd arisztokrácia előjogainak utolsó fellángolása.
Ezek rövid ideig tartó visszaállítása egy magát Bardíjának kiadó Gaúmátához köthető, aki talán azonosítható a görög források által említett Fravartissal, illetve a Xenophón által említett III. (II.) Küaxarésszel is. Az a körülmény, hogy a görögök utóbbi személyt mágus jelzővel illették, arra utal, hogy a nevezett személy a „magoi” törzs méd papi kasztjához tartozott.
A nevek látszólagos káosza tehát nem szabad, hogy megtévesszen bennünket. Ezek a nevek gyakran több- és alkalomszerű használatúak, fölvett programnevek voltak. A hozzájuk tartozó személyek beazonosítása (ha egyáltalán megvannak hozzájuk a körülményekben említett adatok megfelelő kontrollforrásai) rendkívül nehéz, gyakran kétes, bizonyos esetekben egyszerűen lehetetlen.
Egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy pont ezek a nevek voltak a korban közforgalomban. Ahogy pl. az Ezsdrás-féle Kr. e. 458-ban hazatéréskor is említésre kerül egy Dániel pap (Ezsd 8, 2), akiről semmi egyebet nem tudunk. Gondoljunk bele, mit szenvedne történettudományunk, ha a francia királyok esetében úgy vesztek volna el a pontos azonosítási adatok, hogy közben ezek az uralkodók a Lajos, Károly, Fülöp, Ágost neveket egy személyen belül is váltakozva használták volna!
Nagyon vigyáznunk kell tehát a bibliakrititikus megállapításokkal, nehogy összetévesszük a Kr. e. 540-es és 520-as évek látszólag hasonló eseményeit. A fentebbi francia példánál maradva a „Lajosok korának” 1653 és 1793 közötti történetében hány hasonló és látszólagos ellentmondásokkal terhelt párhuzamos szakasz adódhatna, 25–30 éves időtávokra egymástól, az ókorihoz hasonló forrásadottságok esetén?! Ellenben Kr. e. 168-165 táján ki lehetett volna olyan pontos (Sitz im Leben) vonatkozásoknak tudatában, mint Dániel könyvének írója?
Számomra történészként az a leginkább bosszantó, hogy a bibliakritika a mai napig alapvetően a görög auktorok alapján állítják be történelmileg „tévesnek” a bibliai könyveket, amikor valójában olyan, hogy „görög történetírói beszámolók” nincs is. Hiszen, ha Hérodotosz és Xenophón között is rengeteg az ellentmondás, hogyan állíthatjuk „hozzájuk” képest azt, hogy a bibliai könyvek csak az utóhamisított népmese szintjét képviselnék?!
Arról nem is beszélve, hogy Hérodotosz milétoszi kocsmákban gyűjtötte információit Perzsiát megjárt kereskedőktől szedegette (hozzá képest Xenophón még későbbi), akik a palota előterénél tovább biztosan nem jutottak. Míg pl. Eszter és Dániel könyveiből nyilvánvalóan látszik a belső palotai ember keze nyoma.
Amikor tanult ismerőseim azt mondják: „A klasszikus Görögország a tudományok atyja…” Akkor azt válaszolom: „Igen, a plágiumé!” Thalész megjárta Egyiptomot, és az ottani matematikai és geometriai felfedezéseket a sajátjaiként adta közre, és ugyanez igaz Platónra, aki úgy vitatkozik egy Timaiosz nevű püthagóreus filozófussal, hogy elfelejti hozzátenni, hogy saját kozmológiai és idea-tannal kapcsolatos érveit szintén Egyiptomban tanulta ottani egyiptomi és zsidó bölcsektől.
Amit a klasszikus auktorokból az ókori Kelet vonatkozásában hitelesen tudni lehetett az a kiváló bölcsész-humanista Kálvin Dániel-kommentárjában hitelesen foglalta össze. Ami a reformáció kora utáni tudományos előrelépés (pl. ékírásos források megfejtése) eredménye, az sokkal inkább a bibliai híradások alátámasztására szolgált, mintsem cáfolatára: lásd pl. Bél-Sar-Uszur történeti személyével kapcsolatban Dániel és Xenophón mellett immár ékírásos forrásokkal is rendelkezünk.
Konklúzió: Hagyatkozzunk nyugodtan a Szentírás (egyébként külsők által is megerősített) belső bizonyságtételére Dániel könyvének keletkezési idejét és elsődleges szerzőségét illetően. Fogadjuk el, hogy Dániel próféta könyvét a történelmi személy Dániel próféta (szül. Kr. e. 620 körül, megh. /valószínűleg/ Kr. e. 530 körül) jegyzeteiből állították végleges módon össze Kr. e. 520 körül, legkésőbb az 510-es években.
Csodáljuk Urunk kegyelmét, aki az ő hívét, Dánielt Kr. e. 604/3-ban a babiloni bölcsek fejévé (értsd ma kb.: akadémiai főtitkárrá) tette, majd viszonylag sima babiloni-méd-perzsa hatalmi és szellemi átmenetet adott! Mindezt azért, hogy Kürosz király első esztendeje, tehát a hatalomátadás után urát, Ugbaru- Gubalu- Dárájávust Médiába követhesse (vö. Dán 1, 21), és taníthassa a Magoi kasztot.
Ezen papi rend a neki szóló dánieli tanítások alapján (Dán 11. rész) ellenőrizhette perzsa- görög- makedón- szír- egyiptomi- római- párthus (egy újonnan fölemelkedő szkíta-rokon indoeurópai törzs) vonatkozásban a teljes Közel-Kelet (a korabeli „világtörténelem”) Isten által megjövendölt történetét, és a zsidó nép speciálisan beleágyazott történetét (benne utalással Jeremiás próféta könyvére /Jer 25, 11-12; 29, 10/).
Egyéb forrásokból tudjuk, hogy a magoi törzs a maga dualista vallását bálámi misztériumokra vezette vissza, így megismerték ezen titkos tanok izraelita értelmét is (vö. 4Móz 24, 17.) Valószínűleg minden nagy horderejűnek ítélt hír beérkeztekor elővették a Dánieltől maradt tekercseket, hogy megvizsgálják annak megjövendölt jellegét.
Az a pontosság, ami a Kr. u. 3. századi (!) Porphyrioszt a „vaticinia post eventum” feltételezésére késztette, valójában arra szolgált, hogy a sorban megjövendölt események után (amelyek pontos beteljesedés során „estek ki” a sorból) bekövetkezett nem szokványos (a kor matematikai csillagászati tudásával egyáltalán nem, de véleményem szerint a maival sem magyarázható) kozmikus esemény alkalmassá tegye a bölcseket a zsidók közül támadó Messiás felismerésére. (Mt 2. rész)
