Dr. Varga Gyöngyi docens, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Teológia Tanszékének vezetője a Magyarországi Evangélikus Egyház püspöki tanácsának, zsinati, illetve országos elnökségének kezdeményezésére 2022. június 2-án Budapesten, az országos iroda kápolnájában rendezett vitanap (teljes felvétel itt) bibliai hermeneutikai előadásainak blokkjában A Szentírás ihletettsége címmel tartott előadást.
Ennek során olyan megdöbbentő állításokat tett, amelyeket nagyon komoly röntgenezés alá kell bocsátanunk. E vizsgálat során a lutheri módszertant alkalmazzuk: csak igei és nyilvánvaló észoki érvekhez nyúlunk.
Varga Gyöngyi előadásában elhangzott (A felvételen: 6:30 kk.):
„A Biblia […] évszázadokkal korábban élt emberek tanúságtételét öleli fel. Nem tökéletes, és nem is lehet az, ám elégséges az üdvösség szempontjából.”
Ezzel szemben a Szentírás önbizonyságtétele nemcsak hogy elégségesként, de tökéletesként mutatja be önmagát. A Szentírás annyiban tartalmaz tökéletlenséget, amennyiben a bűnt, a hazugságot és a tévedést is kénytelen bemutatni, de még ezt is tökéletesen és hitelesen teszi.
„Az Úr törvénye tökéletes, felüdíti a lelket. Az Úr intő szava határozott, bölccsé teszi az együgyűt. Az Úr rendelkezései helyesek, megörvendeztetik a szívet. Az Úr parancsolata világos, ragyogóvá teszi a szemet. Az Úr félelme tiszta, megmarad örökké. Az Úr döntései igazak, mindenben igazságosak, kívánatosabbak az aranynál, sok színaranynál is, édesebbek a méznél, a csurgatott méznél is.” (Zsolt 19,8–11)
V. Gy. (7:05 kk.):
„A Biblia autoritásába vetett hit véleményem szerint nem feltétlenül követeli meg, hogy a Biblia szövegét Isten által sugalmazottnak tartsuk. A Héber Bibliában nem találunk arra vonatkozó kijelentést, hogy a Lélek szövegeket inspirált volna.”
Ezzel szemben:
„Akkor így szólt az Úr Mózeshez: Írd meg ezt a dolgot emlékeztetőül egy könyvben, és vésd jól Józsué emlékezetébe! Mert Amáléknak még az emlékét is eltörlöm majd az ég alól!” (2Móz 17,14)
„Az Úr lelke beszélt általam, az ő szava volt nyelvemen.” (2Sám 23,2).
„Most pedig menj, és írd föl a szemük láttára egy táblára, jegyezd föl egy könyvbe, hogy megmaradjon mindvégig örökre szóló okmányként!” (Ézs 30,8).
„Ezt mondja az Úr, Izráel Istene: Írd le magadnak egy könyvbe mindazokat az igéket, amelyeket kijelentettem neked!” (Jer 30,2).
„Végy elő egy másik tekercset, és írd rá az előbbi igéket mind, amelyek az előző tekercsen voltak, de elégette Jójákím, Júda királya!” (Jer 36,28).
„Jeremiás ugyanis leírta egy tekercsre azt a sok veszedelmet, amely Babilont fogja érni; mindazokat az igéket, amelyek megírattak Babilonról.” (Jer 51,60)
Ezen a ponton szeretnék rámutatni, hogy a német nyelvben a ’szó’ jelentésű das Wort lexémának két többesszáma van: a die Wörter a szavak összefüggéstelen, legfeljebb lexikai sorrendbe helyezett, a die Worte pedig a szövegszerűen egybekapcsolt halmazát jelenti. A beszéd pedig minden esetben egybefüggő szavakból szintaktikai és szemantikai szabályok szerint megformált szöveget jelent. (A „prófétai beszédről” részletesebben itt írtam.)
V. Gy. (7:55):
„Csapda, […] hogy […] »mivel a szöveg Isten által ihletett, ezért igaznak kell lennie«. A szöveg igazságát ezért mindenképpen a dogmatikai tanításaink igazságához kell igazítani. Vagy másképp fogalmazva: dogmatikai tanításaink igazságával kell azt igazolni.”
Itt az úgynevezett szalmabábérvelés tipikus példájával van dolgunk. Varga Gyöngyi kitűzi ellenfeléül a halott ortodoxia racionalista elhajlását, hogy annak „legyőzésével” lesújtó véleményt mondhasson az egész hagyományos inspirációtanról. E helyen szeretném felhívni professzor asszony figyelmét arra, hogy a hit dogmátlanításával már két teológiailag mérsékelt liberális gondolkozású, de belmissziói lelkületű elődünk (egyikük evangélikus, másikuk református) sem értett egyet.
Szlávik Mátyás a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1887. évi hasábjain abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy a magában álló (értsd: dogmamentes) személyes vallásosság nem keresztyénség. A valódi keresztyénséghez ugyanis szükséges az a rendszeres dogmatikai ismeret is, amely evangéliumszerűen képes megfogalmazni a személyes vallásosság tartalmát.
Teológiai önéletrajza szerint Makkai Sándor ifjabb Bartók György neokantiánus filozófus 1909-es kolozsvári székfoglaló előadása kapcsán értette meg, hogy a dogmatika a követésre előírt dolgok „nemtudománya” helyett lehet a követésre méltó dolgok normatív tudományává (lásd Varga Gyöngyi Tízparancsolatról folytatott eszmefuttatását), valódi vallástudománnyá, amelynek alapja a tiszta ész és nem az érzelem (lásd kontrapietizmus és kontraliberalizmus, amennyiben az utóbbi az előbbi schleiermacheri túlhajtása). Ehhez azonban tudomásul kell vennie azt, hogy a hit tárgya Isten és Krisztus, a dogmatika tárgya pedig az Istenben és Krisztusban való hit.
E lényeges különbségtétel alapján kijelenthető, hogy a hit Isten ismerete, a dogmatika pedig a hitismeret gnoszeológiája. Így valósulhat meg a kényes egyensúly. A Tekintély engedi magát kritikai kétely alá vonni, hogy megóvja saját (értsd: személyes!) hitét a „szabadság nélküli vakhit” ódiumától. A kritikának ellenben szem előtt kell tartania, hogy maga is korlátozott érvényű: értékek létrehozására irányul. Így válhat belőle romboló helyett a valódi megértést segítő, építő erő.
A későbbiekben vissza kell majd még térnünk néhány gondolat erejéig a szerves bibliai összefüggésrendszerre.
V. Gy. (8:30 kk.):
„Ha az inspirációt a szövegekre vonatkoztatjuk, akkor hamar ellentmondásokba ütközünk. hadd világítsam meg ezt egy példán. Az ApCsel 2-ben azt olvassuk, hogy pünkösdkor a tizenkét apostol körülbelül húsz nyelven szólalt meg. Ez vajon a nyelveken szólás csodája? A szöveg, az elmondott »igehirdetés« az ihletett? Nyilvánvalóan a befogadók hallották számtalan nyelven, a saját nyelvükön az igehirdetéseket. A Szentlélek munkája a megértésről szól, és ez a befogadókban nyilvánult meg. Vagyis az ihletettség a befogadó oldalán keresendő.”
A liberális teológia számára „intelligensen” vonzó ez a magyarázat. Az ok: elkerüli a történelmi beszámoló szintjén is megragadható „nagyobb csoda” történeti tényjellegét. (Mintha egyébként Istennek bármi is sok vagy kevés lehetne…) Sajnos az érvelés alapja már a történeti beszámoló tényszerűségi vizsgálata során összeomlik. (Szigorúan történészként itt írtam erről.)
Varga Gyöngyi az irodalmi hermeneutika szóbahozatalával (8:45 kk.) – miszerint a szövegnek nincs önmagában jelentése, az csak a befogadóban alakul ki – nyíltan bevallja, hogy egy egyébként az irodalomtudományban sem korlátlan érvénnyel működő, egzisztencialista alapokon álló irányzatot igyekszik keresztyén nyelvezetbe öltöztetni, keresztyén színekre átmázolni. Professzor asszonynak jelezzük: az inga azóta visszalengett! Az irodalomtudományban legutóbb újra megerősödött a szövegjelentések kontextusvizsgálata úgy a kultúr-, mint a személyiség- és a politikatörténeti viszonyok szempontjából.
V. Gy. (9:30 kk.):
„1520-ban jelent meg Luthernek Assertio omnium articulorum címmel egy vitairata a római teológusokhoz. Itt fogalmazza meg a legtisztábban azt a gondolatot, hogy látszat szerint mi olvassuk a Szentírást, a valóságban a Szentírás olvas minket. Így fogalmaz: »Azt akarom, hogy egyedül az Írás uralkodjék, és azt sem az én lelkemből, sem más emberekéből értelmezni nem akarom, hanem annak saját lelkéből akarok én magam értelmet nyerni.« Tudjuk, hogy Luther nagyon szeretett paradoxonokban fogalmazni.”
Fel kell hívjam professzor asszony figyelmét, hogy a lutheri megfogalmazás egyáltalán nem úgy paradox (dialektikus pedig pláne nem), ahogyan ő azt tételezi. Azt fejezi ki, hogy a reformáció szakított a skolasztikus gondolkodással. A természetes (értsd: Isten nélküli) értelemről ugyanis mind Luther, mind Kálvin szkeptikusan nyilatkozott: előbbi annak „szajhaságáról” (értsd: romlottságáról), utóbbi ugyanarról, mint az emberi szellem örök bálványgyártó műhelyéről. Luther szerint az ész „szajhaságának” fő jele, hogy magát a Szentírás ítélőbírájának székébe igyekszik felültetni.
Ezzel szemben a Szentírás önmagában hiteles (autopiston jellegű), semmilyen emberi hitelesítést nem igényel. Luther azonban ezen túlmenően megkülönböztette a külsődlegesen hirdetett verbum externumot a hittel meghallott (befogadott) verbum internumtól. A hívő és az Írás között ugyanis dinamikus kapcsolat bontakozik ki, ahol Isten kegyelme a Szentlélek által a múltban elhangzott örök Igét (mármint az úgynevezett rövid evangélium – Krisztus emberré lett, meghalt és feltámadt – üzenetét) jelen, személyes, élő („Érted! Érted?”) megszólítássá teszi.
A Lélek ennek során úgy írja bele az evangélium üzenetét a hívő szívbe, ahogyan az az Írással megegyezik. Mindkét résztvevője egyszerre alanya (szubjektuma) és tárgya (objektuma) a történésnek. A hívő szemlélet alanya, hallásának tárgya az Írás, de egyúttal az isteni megszólítás objektuma is, amelynek alanya a megszólító ige. Az írott és az élő (értsd: a Szentlélek által megelevenített) ige titokzatos egységét a Szentháromság Isten hozza létre, ahol az Isten által újjászült lelkiismeret a hit szabályához igazítja magát.
Éppen a regula fidei lutheri elve az, hogy a Szentírás csupán önmagából és önmaga által magyarázható hitelesen. A hit számára a titkot, a gondolkodás számára pedig a paradoxont éppen az képezi, hogy a Szentírás pontosan annyira isteni szerzőségű, mint amennyire emberi, de éppen ebben a kettős természetében Isten megbonthatatlan igéje (Jn 10,35). Vagyis ha az ember számára valami éppen nem is világos, azt is változatlanul, a meg nem értés előtt is csenddel megalázkodva kell megtartani, mert annak Istennél mégis, akkor is (tegyük hozzá: jól és tökéletesen) úgy van meg a helye.
Egyébként ezzel az Írás iránti alázattal bizonyos fokig még az isteni inspiráció immanenssé válása is vizsgálható történettudományos eszközökkel, amivel kapcsolatban a 2Pt 1,13–21 elmélkedéses magyarázataként Őrködés, Eszméltetés, valamint Emlékezés és emlékeztetés címmel már megjelentek a Keresztyénség és Isten Igéje sorozatban bibliatanulmányok. Ha Isten megadja, és élünk, megvilágíthatjuk azt is, hol a helye
„az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból” (2Pét 1,20), illetve a „sohasem ember akaratából származott a prófécia” (2Pét 1,21),
vagyis az egyáltalán nem befogadó, hanem adóoldali inspirációtannak.
És itt (11:50 körül) érünk el Varga Gyöngyi legfelháborítóbb tévedéséhez. Ő ugyanis – úgymond – ószövetségesként szembeállítja „Adonáj Izrael feletti királyságát” a Jézus Krisztusban elközelített „Isten országával”. Néhány kérdésnél többet nem is vesztegetek erre a súlyos és gyalázatos tévelygésre. Vajon Varga Gyöngyi nem olvasta ezt?
„Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor, bár enyém az egész föld, valamennyi nép közül ti lesztek az én tulajdonom. Papok királysága és szent népem lesztek.” (2Móz 19,5–6)
Ha elválasztjuk az apostolok tanítását az ószövetségi Szentírás valódi értelmétől, mi objektívet, biztosat és valósat tudhatunk akkor a mi szentséges keresztyén hitünkről?!
Egy ószövetséges keresztyén teológus ugyanis tudja, hogy az apostolok az ószövetségi Szentírás autentikus, egyedül hiteles, szerzői (!) szándéknak megfelelő értelmét adták elénk annak a Szentléleknek a vezetése alatt, aki a prófétai iratokat is ihlette. Aki pedig a szentírás-értelmezések diverzifikációjával próbálna ellenünk érvelni, annak azt válaszoljuk, hogy a hiba soha nem az adói, hanem a bűnös befogadói oldalon van. Ha úgy lenne, ahogy Varga Gyöngyi állítja, adhatnánk-e egy lyukas garast is annak az Istennek a tervére, aki azt állítja magáról:
„…munkái készen voltak a világ teremtése óta, […] és megnyugodott a munkáitól…” (Zsid 4,3.10)?! „Ha a földi dolgokról szóltam nektek, és nem hisztek, akkor hogyan fogtok hinni, ha majd a mennyeiekről szólok nektek?” (Jn 3,12)
– szegezi nekünk most kérdését Megváltónk.
Előadása végén Varga Gyöngyi igyekszik személyes bizonyságtételt adni. Sajnos ezt a hitvallást éppen az a gyalázkodás hitelteleníti el, amelyet az előzőekben Isten igéjére és annak szent Szerzőjére ráöntött. A mindenkor objektív ige azonban keményen és személyesen szól professzor asszonyhoz is:
„Tévelyegtek, mivel nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát.” (Mt 22,29; vö. Mk 12,24.27) „[T]anulatlanok és az állhatatlanok kiforgatnak, mint más írásokat is a maguk vesztére.” (2Pt 3,16)
