Immár az 1526-os mohácsi kataklizma után, de még Buda 1541-es újabb sokkjának bekövetkezte előtt jegyezte meg Farkas András 1538-as Az sidó és magyar nemzetről című művében a Saultól Sedékiásig tartó időszak időtartamának megegyezését a Szent Istvántól Mátyásig tartó időszakéval. Míg Luther és Béza a római uralmat nevezték az egyház babiloni fogságának, a magyar reformátor ezt a képet a török magyarországi uralmának erősödésére alkalmazta. Károli Gáspár 1563-ban Dániel szózata (Dán 2, 20–22) alapján arról értekezett, hogy „[…] ez világi országok nem örökké állandók és jó, ha ötszáz esztendőnek felette virágokban maradhatnak.”
A lehetőséget annak kimondására, hogy a „Szent Korona tagja” csakis római hitű „pápista” lehet, ennek az 1604. évi XXII. (hamisított) törvénycikk vetítette elő. Ezt az országgyűlés feloszlása után, már az akkori közjogi rendet is durván megsértő módon betoldott jogszabályt paradox módon a rendek panasza váltotta ki. Az 1603-ban a felső-magyarországi főkapitányság területén, főleg vallon és spanyol zsoldosok közreműködésével elkezdődött atrocitásokat, erőszakos templom elvételeket a protestáns többség sérelemként terjesztette elő, és törvénysértéseket orvoslandó, valamint a további hasonló esteket megakadályozandó, a vallásszabadság törvénybe iktatását követelték.
Az evangéliumi hívek tehát már 1604-es kétszeri (szóbeli és írásbeli) panaszuk által vallásuk törvényes bevételét igyekeztek kiharcolni. Ez a jogállás pedig annak nyilvános elismerését biztosította volna, hogy az ő hitük nem valami „hitújítás”, hanem éppen ellenkezőleg, ők álltak vissza az őskeresztyénség alapjára, ehhez képest akarják az idők során – akár katolikus néven – hozzájuk ragasztott emberi találmányoktól megtisztítani a hitet és egyházat.
Hozzákötik magukat és lelkiismeretüket a keresztyénség ősi okmányaihoz. Az ehhez képest történt középkori vagy még újabb „vallási innováció”-kat nem kötelesek ők még az állami felsőbbség parancsára sem elfogadni. Ha a Szentírás nem lenne „sola et tota” alapon kötelező zsinórmérték számukra, a világ is joggal kárhoztatná őket, hogy az ateizmus ösvényeit kövezik ki. De mivel pont ők tartják az Isten igaz tiszteletét és az ahhoz tartozó erkölcsi rendet, nemhogy ki kell venni őket az üldözendő eretnekségek közül, de társadalmi védelemre és a közjövedelmekben való részesülésre is alkalmassá kell tenni őket.
Fontos hangsúlyoznunk, hogy az eretnekek elvi büntethetőségének tételével a reformáció sem szakított, de azt immár nem pusztán vallási alapon (mármint hogy eretnekek) folytatta le, hanem az eretnekséggel párosuló köztörvényes bűncselekményeket igyekeztek retorzió alá vonni. Így vádolták meg az evangélikusok az anabaptistákat a fennálló társadalmi rend elleni izgatással, a reformátusok pedig az unitáriusok istentagadással (ateizmussal) és -káromlással. Amellett, hogy a protestánsoknak 1648-ig folyamatos katolikus (Erdélyben oszmán katonai fenyegetés is) nyomás mellett kellett létezniük, ami őket a vallási türelem irányába motiválta, ez az eltérő módszertan volt a másik magyarázata annak, miért maradt a protestánsok erőszakos fellépéseinek áldozatszáma mindvégig elenyésző a katolikus inkvizícióéhoz képest.
A szabad vallásgyakorlatnak a magyar rendek protestáns többségének 1604-ben szóban és írásban is az uralkodó előtt előadott értelmére Rudolf udvarából az alábbi válasz született: „A császári és királyi szent felség, a boldog emlékű néhai felséges őseinek és elődeinek, úgy a római császároknak, mint a magyar királyoknak a példájára, a szentséges római katolikus hitet és vallást őszintén vallja, és azt országaiban és tartományaiban is, főképpen e Magyarországában az annyi tévtanoktól és felekezetektől megtisztítva, a mindenható Isten dicséretére és dicsőségére mindenütt felvirágoztatni és terjeszteni óhajtja, és uralkodói köteles tiszténél fogva azt tehetségéhez képest megoltalmazni és megvédelmezni törekszik.”
Mivel a rendek később a dinasztia iránti kegyeletből, de csonkított szöveggel meghagyták az 1604. évi XXII. törvénycikket a Corpus Iurisban, abból számos dolog nem derül ki az elutasítás mikéntjével kapcsolatban. Az artikulus eredeti szövege ugyanis tagadta és visszautasította, hogy az uralkodó bárkinek a jogába belegázolt volna. Ez az uralkodói állítás arra a felfogásra volt visszavezethető, miszerint még a – szabad plébánosválasztás jogával rendelkező – szabad királyi városok is olyan koronabirtokok, ahol az uralkodó tekintélyén esett sérelem, hogy ne legyen az ő vallásán lévő templom. Ha pedig az uralkodó meghatározhatja, hogy legyen, akkor nem köteles a városi lakosság felekezeti arányára tekintettel lenni, hanem rögtön átengedheti a reprezentatív középkori nagytemplomot is az uralkodó vallás javára.
Akik az uralkodónak ezt a jogát kétségbe vonják, azok ellen föl kell újítani az eretnekek ellen hozott összes törvényeket, és végre kell hajtani a bennük foglalt szigorú büntetéseket mindazokon, akik a királyi tilalom ellen vétve a vallás ügyét az országgyűléseken szóba merik hozni. A vonatkozó törvények a lutheránusokat „nyilvános eretnekek”-ké és „a boldogságos Szűz Mária ellenségei”-vé nyilvánító 1523. évi LIV. tc., valamint az anabaptisták és szakramentáriusok (zwingliánus svájci hitvallásúak) ellen született 1548. évi XI. tc. voltak. A büntetési tételek pedig a vagyonelkobzással súlyosbított halál, vagy legalábbis az országból való kiűzetés voltak. A napi atrocitások mellett a Habsburg dinasztia egyedül utódokkal rendelkező belső-ausztriai ágának 1596-ban megindított ellenreformációs tevékenysége is elegendő támpontot adott a protestáns rendek számára, hogyan kell érteniük az eretnekek elnyomásával párosított katolikus hitvédelmet.
Az 1606-ra fegyverrel kiküzdött lelkiismereti szabadság alatt tehát azt kell érteni, hogy a Szentírást szabadon, tehát a római hittételek iránti kötelező hit értelme nélkül, a bevételt nyert ágostai és helvét hitvallások értelmében is lehetett vizsgálni, ezeket a tanokat nyilvánosan (értsd: szószéken és iskolákban) is szabadon lehetett védelmezni, a katolikus egyházat pedig szabaddá vált büntetlenül elhagyni és áttérni egy bevett vallásfelekezetként elismert protestáns egyház keblére.
A Bocskai-szabadságharc a (rendi) nemzeti szabadságjogokat is helyreállította. Ismét nádort kellett választani, az 1608. évi törvények szerint az uralkodó egy katolikus és egy protestáns jelöltje közül a rendek szavazatával. A Szent Koronát Prágából haza kellett hozni és az ország határain belül kellett őrizni. A koronaőrséget pedig paritásos alapon katolikusokból és protestánsokból vegyesen kellett kiállítani.
A „magyarság babiloni fogsága” szempontjából 1611 látszólagos vízválasztóként funkcionált. Még 1541-hez képest számolva is minden változás nélkül járt le egy hetven éves időszak. Egyáltalán nem volt véletlen tehát, hogy az evangélikus Révay Péter koronaőr 1613-as a Szent Koronáról írt Emlékiratában a Farkas András-i gondolatot részben elvetve, részben megőrizve már „a bölcsek körülbelül ötszáz éves ciklusá”-ról elmélkedett, melyet a magyar virágzás és gyors hanyatlás története mellett a perzsák, a spártaiak és a római köztársaság példáival is alátámasztott. Ilyen körülmények között a későbbi Túróc megyei főispán figyelme a Szent Korona felé fordult.
Az akkor még ládában őrzött Éket a király- és királyné-koronázások alkalmából tették közszemlére. Az evangélikus koronaőr ezek alkalmával maga is alaposan megszemlélhette, gondosan le is írta. A (kiábrázolhatatlan) Atya, a Krisztus- és csak az istenszülő Szent Szűz formájában érzékehetővé tett (ahogy a szelet sem lehet lefesteni) Szentlélek-képben (e kérdés vázolására szintén Németh Zsolt vendégszerzőnket fogjuk felkérni), az arkangyal- és uralkodó- („császárok és királyok”) ábrázolások és apostolok szimbolikáját Révay az alábbi módon fejtette meg:
„Az isteninek, amilyen ez a korona, tökéletesnek kell lennie, s ez tökéletes királyokat is kíván. Ezek tökéletessé teszik a népet, és így aztán végül az ország is boldog és tökéletes, a tökéletesek pedig Isten rendeléséből sokáig fennmaradhatnak. Azt hiszem azonban, a Korona egész ékessége a szent ábrákkal együtt sajátságos jelentésével mást sem akar, mint hogy a megkoronázott király maga és vezérlete alatt hasonlóképpen a magyarok egész nemzete, mely a boldogságos apostoli vallást elnyerte, annak teljes megismerésére, ápolására, szeretetére, sőt fegyverrel való védelmezésére minél állhatatosabban törekedjék.”
Ezen a helyen röviden emlékeztetni kívánok arra a tényre, hogy az evangéliumi protestáns hitvallások elismerik a 431-es efézusi zsinat Szűz Mária istenszülőségéről kimondott dogmát, amennyiben az a vele szembeállított krisztusszülőséggel való, „Mikortól és meddig lett az ember Jézus Krisztus Isten Fia?” kérdés körül forgó monofizita visszaélések ellen irányul. Révay tehát úgy tekintett a Koronára, mint amelynek egésze alkot harmonikus üzenetet. Az uralkodói hatalom úgy isteni eredetű, hogy az uralkodó legfontosabb feladata a keresztyén hit védelmezése.
Az egyetemes keresztyénségé, amelynek katolicitása magában foglalja a görög szenteket és vértanúkat is, ahogy az apostolok a tiszta és elegyítetlen evangélium jelképei, amelyhez a bevett protestáns felekezetek visszatérni szándékoztak, és amelyről magukat elnevezték. Confessio evangelica = evangéliumi hitvallás, confessio evangelico reformata = az evangélium szerint helyreállított/megújított hitvallás.
