Progresszív körökben visszatérő téma a házasságtörő asszony története, melyet előszeretettel alkalmaznak az álláspontjuk alátámasztására. A történetet a Bibliában találhatjuk, János evangéliumában – azok kedvéért, akik nem ismernék a teljes szöveget, idézzük is.
„Jézus pedig kiment az Olajfák hegyére. De korán reggel ismét megjelent a templomban, és az egész nép hozzásereglett; ő pedig leült, és tanította őket. Ekkor odavezettek az írástudók és a farizeusok egy asszonyt, akit házasságtörésen értek, középre állították, és így szóltak Jézushoz: Mester, ezt az asszonyt házasságtörés közben tetten érték. Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz? Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és legyen mivel vádolniuk őt. Jézus pedig lehajolt, és ujjával írt a földre. Amikor továbbra is faggatták, felegyenesedett, és ezt mondta nekik: Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ. És lehajolva tovább írt a földre. Azok pedig ezt hallva, egymás után kimentek, kezdve a véneken. Egyedül ő meg az asszony maradt ott a középen. Mikor pedig Jézus felegyenesedett, és senkit sem látott az asszonyon kívül, így szólt hozzá: Asszony, hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged? Ő így felelt: Senki, Uram. Jézus pedig ezt mondta neki: Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (János 8,1-11)
A progresszív narratíva
A progresszív értelmezése ennek a szakasznak mindig egy egységes narratívát követ, mely egyébként eléggé érdekes, és nem kicsit manipulatív. Általában akkor kerül elő, amikor a hitvalló kereszténységgel szemben igyekszik állást foglalni – jellemzően a szexuális bűnök kapcsán. Itt egyébként hajlandóak vagyunk csak a homoszexualitást kiemelni, ugyanakkor, szükséges azt is meglássuk, hogy a progresszió szivárvány-lengetése csak egy szelete egy sokkal nagyobb egésznek.
A progresszió maga ugyanis, kultúrmarxista alapokon mozogva az emberiség „felszabadítását” a szexualitáson keresztül képzeli el. A kultúrmarxizmus egyik alaptétele, hogy az emberiséget a keresztény és patriarchális társadalmi struktúrák tartják rabságban – ezek alól pedig legegyszerűbben úgy lehet „felszabadulni”, ha a társadalom alapegységét, a családot elpusztítjuk.
A szexuális szabadosság tehát több valójában, mint a szivárványvallás – a progresszió a szexualitást, mint egészet igyekszik kivenni a férfi-nő között köttetett házasság Isten szerint való keretéből: erről szól az, amikor hirdetik, hogy a házasság előtt élt nemi élet nem bűn, erről van szó, amikor a válást normálisnak állítják be, amikor a poliamóriát (többnejűség ill. többférjűség) elfogadottá akarják tenni, mint helyes dolgot, vagy amikor mostanában épp a pedofíliát igyekeznek hasonló módon normalizálni.
Ebbe a harcba sajnos sokszor magukat kereszténynek nevező, de nyíltan keresztényellenes tanokat hirdető csoportok, illetve személyek is beállnak (itthon esetleg Monostori Tibor, Perintfalvi Rita, a Kovász Közösség vagy a Szemlélek magazin lehet ismerős egyeseknek), harcba szállva azokkal, akik hitvalló alapon vallják, hogy igenis, az Isten terve a férfi és nő között köttetett házasság és az, hogy ennek keretében éljük meg a szexualitást is.
Ennek a harcnak pedig érdekesmód része az a retorika, ami az igéből is merít – de úgy, mint Jézus megkísértésekor az ördög: kiragadott és félreértelmezett részekkel.
A fenti történet progresszív értelmezése ennek az állatorvosi lova. Szerintük ugyanis ez a történet egy allegória, ahol a farizeusok és írástudók a hitvalló keresztények, a házasságtörő nő azoknak a jelképe, akik valamilyen, a hitvallók által bűnnek mondott szexuális bűnben élnek, Jézus meg a megtestesült progresszió, aki nem hagyja, hogy megkövezzék ezt az asszonyt és nem is ítéli el őt.
Ebből következőleg – mondják – a progresszív „kereszténység” útja a helyes út: aki pedig azzal szembeszegül, mint hitvalló, az valójában farizeus, aki tele van bűnnel és mégis más bűne felett ítélkezik és őt akarja megkövezni. Ebből pedig azt a következtetést vonják le, hogy nem szabad a szexuális bűnökre azt mondani, hogy bűn, hanem azokat el kell fogadni, magunkhoz kell ölelni, s az abban élőt nem megítélni kell, hanem elfogadni, sőt, ünnepelni.
Csakhogy – ez a narratíva hamis!
Miért? Azért, mert a progresszívek rendre szándékosan úgy tesznek, mintha a fenti igeszakasz utolsó mondata nem lenne ott! Jézus ugyanis nem azt mondja, hogy ez az asszony nem bűnös. Nem azt mondja, hogy amit tett, az elfogadható. Hanem azt mondja: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!”
Mit jelent ez? Azt, hogy ennek a történetnek a mondanivalója még véletlen sem az, hogy nem szabad a bűnt bűnnek nevezni, hanem el kell fogadni és legalizálni kell! Sokkal inkább példa ez arra, hogy valójában hogyan is kell a bűnös felé forduljunk: egy üzenettel, mely a kegyelemnek és a megtérésnek az üzenete!
Való igaz, hogy nem az a feladatunk, hogy megítéljük a bűnöst – hanem az, hogy felemeljük őt. De ez a felemelés nem azt jelenti, hogy azt mondjuk neki, hogy „Én sem ítéllek el téged, menj el, és élj boldogul”, hanem az, hogy Krisztushoz emeljük őt – aki neki is ugyanazokat a szavakat fogja mondani, mint amit a házasságtörő asszonynak mondott.
Jézus Krisztus ebben a történetben azt deklarálja tehát, ami az evangélium leglényege: hogy Benne eljött a kegyelem, s nem az ítélet ideje van, hanem a megbocsátásé. Ugyanakkor, ez a történet már önmagában is mutatja (s a kontextusában még inkább), hogy a kegyelem nem jár automatikusan. Nem fog mindenki a mennybe menni, aki azt mondja, „Uram, uram!”, hanem csak az, aki követi a Krisztust.
S mit jelent ez a Krisztus-követés? Krisztus maga válaszol: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem!” (Máté 16, 24b) Önmegtagadás – a bűn megtagadása! Ugyanaz a parancs, amit az Úr a házasságtörő asszonynak is adott. A progresszió ezzel nem tud mit kezdeni: ők az önmegvalósítást vallják, ezért képtelenek Krisztus követésére. Ők magukat imádják, nem az Istent. Ezért nem fogják megtagadni önmagukat és ezért nem fogják a keresztet hordozva alázatosan követni a Mestert.
Az igazi probléma viszont nem ez – hanem az, hogy ezen az önpusztító útjukon magukkal akarnak rángatni minél több embert. Ördögi ez a viselkedés: egyenes úton tartanak a pokolba, de nem elégszenek meg ezzel, hanem lehetőleg minél nagyobb tömeget akarnak oda magukkal vinni.
Ezért kell vigyáznunk a progresszív „igemagyarázással”, s ezért kell a részletekre figyeljünk. Mert az ördög itt is, valóban a részletekben rejlik. Krisztus viszont egyenesen, nyíltan hirdeti, hogy nem a kövek és az ítélet, hanem a kegyelem és a megtérés ideje van itt. Az az idő, amikor nem elpusztítani kell a bűnöst, hanem felemelni. Az az idő, amikor a bűnös nem kell várja az ítéletet – de elfogadhatja a kegyelmet és megszabadulhat a bűneitől.
Ugyanakkor, az Ige arra is figyelmeztet, hogy a kegyelem ideje nem tart örökké. S akik a kegyelmet szabados kicsapongással, hamis, kárhozatos tanítással és a teremtett rend felforgatásában magukban és másokban hiábavalóvá teszik, azok egykor meg fognak állni az Úr ítélőszéke előtt – és ott már nem lesz irgalom, hanem csak ítélet, borzalom, sírás és fogcsikorgatás! A fenti igeszakasz erre is figyelmeztet – és érdekes módon nagyon szépen összecseng egy másik szakasszal, ahol egy meggyógyított bénához szólva figyelmeztet az Úr arra, hogy a kegyelem nem lehet ürügy a bűn elfogadására és az abban való tovább élésre.
Szól a Krisztus és figyelmeztet mindenkit, aki magát kereszténynek nevezi, de azokat is, akik bűnösként borulnak elé:
„Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.” (János 5, 14b)
