Ateista és kurzusnyomások terhe alatt
1901-től kezdett kibontakozni az úgynevezett Ady-jelenség. A társadalom számára ez már azt az üzenetet közvetítette, hogy a „zseni” jegyében egy „bátor” (valójában frivol), konvencionális erkölcsökre tudatosan fittyet hányó (alkoholizáló és nőző) „forradalmi baloldaliságot” pillanatnyi anyagi és népszerűségi sikerré lehet konvertálni. Ehhez járult a tudományos nagyság mámoros-fantasztikus álma és az új típusú, a történelmi gyökerekkel következetesen szakító haladáselvnek való megfelelési kényszer. Mindezek a motivációk magukból eredve támogatták meg azt a történelemfelfogást, mely szerint mindent gazdasági okokból kell magyarázni. A hagyományos erkölcsi értékeket az irodalmi naturalizmus állította először képmutatásként pellengérre. A művészeti és filozófiai dekadencia tudatosan le kívánt rombolni minden hagyományos kifejezési formát, hogy azután a romokon létrehozza az „alkotó”, az „ember feletti” ember új kultúráját.
A Nyugat 1913-as protestantizmusvitája során Szabó Dezső a protestantizmus szerepét már a történelmi progresszivitásban betöltött szerepe szerint értékelte. Ilyen értelemben jelentette ki, hogy ez az eszmerendszer elvesztette minden forradalmiságát, és a konzervativizmus sunyi szövetségesévé silányult. Ady a régi sztereotípia alapján azt fejtegette, hogy az igaz katolikus hazafi nem is lehet más mint titkos protestáns. Móricz Zsigmond utalt arra, hogy Baltazár Dezső tiszántúli püspök változatos politikai pályáján addigra már tett kanyarokat a szociáldemokrácia, a polgári radikalizmus és a kormánypárt felé is. A neoortodoxia és a transzcendens szocializmus embere ő, aki társadalmi sikerre mégis azért tett szert, mert őszintén, józanul és következetesen fejtette ki a kálvinista „közpapok” anyagi nyomorát, mellyel akár mintát is adhat azon népi tömegeknek, mellyel ez a réteg szoros szimbiózisban él.
Móricz ilyen értelemben összegezte a protestantizmus megroggyant épületével kapcsolatos magatartásformákat a Tisza István-i tatarozás, a Baltazár Dezső-i renoválás és a Szabó Dezső-i (leromboló és a helyére) újat építés lehetőségeiként. Móricz végkövetkeztetése az volt, hogy minden vajúdás ellenére az „egyházak” (sic! – vagyis a református egyházközségek) vége mégiscsak az lesz, hogy múzeumi látványossággá válnak, melyek – mint az emberi munka más csodálatos dómjai is – kiváltják ugyan a felséges megilletődöttség pillanatnyi érzését, de mindennapi óráit az ember már máshol fogja keresni.
A vitába bekapcsolódó Sebestyén Jenő (teológiai tanár, a ‘történelmi kálvinizmus’ atyja) a vitázók lelki inkompetenciáját nyilvánította a magyar protestantizmus létkérdéseiben való véleménynyilvánításra, Ravasz László későbbi dunamelléki püspök szerint pedig a protestantizmus alapvető problémája az, hogy Szabó Dezsőket nevel.
Az ateista materializmus erősödő szellemi nyomása közben II. Rákóczi Ferenc még inkább eszményi ideálképpé nemesedett. Az egyébként hithű katolikus (és janzenista megtérésen is átment) „nagy fejedelem” a vallási türelem miatt kvázi protestánsként jelent meg a közvélemény előtt. Amikor ezzel a „protestáns” jellegű függetlenségi idealizmussal szemben, kimondottan 67-es (kiegyezés- és dualizmuspárti alapon) Szekfű Gyula 1913-ban közzétette Száműzött Rákócziját, akkor Baltazár Dezső egyenesen hazaárulással vádolta meg. Révész Imre azzal vette védelmébe mesterét a tiszántúli püspökkel szemben, hogy nem szabadna ismételten megengedni, hogy a szerencsétlen Magyarországon a politikai pártszenvedély, a kiuzsorázott jelszavak és tömeghangulatok terrorizmusa, mindenekfölött pedig a jóhiszemű vagy lelkiismeretlen hozzánemértés felismerhetetlenné torzítson és igaz mivoltából kiforgasson egy jobb sorsra érdemes kérdést. Ha ugyanis a Rákóczi-kultusz és a nemzeti nevelésbe kitörölhetetlenül bevésődött Rákóczi-eszmény jobban érezné magát a romantika költői homályában, mint a tudomány kérlelhetetlen fényszórója előtt, az azt jelentené, hogy mind a kettő nagyon gyenge lábon áll. A “kiuzsorázott jelszavak időszaka” a szerencsétlen koalíciós időszakot (1906-1910) jelentette, amelynek legfőbb eredménye úgy lett Thököly Imre, Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala, hogy közben az “amerikás” kivándorlás minden korábbinál nagyobb méreteket öltött.
Előre kell bocsátanom, hogy Szekfű Gyulát a magyar történettudomány egyik legnagyobb historikusának tartom, aki szakmai nívó szerint is megkerülhetetlen műveket tett le az asztalra. Ezeknek adott korabeli „áthallásait” sem tartom olyan mértékűeknek, ahogy azt az őt „ideológiai szélkakasként”, „aktuális megélhetési kurzustörténészként” láttatni igyekvő historiográfusok teszik. Szerény véleményem szerint Szekfű Gyula katolicizmusa is pozitív módon termékenyítette meg tudományát, hiszen úgy tudta a magyar katolicizmus nemzeti művelődéstörténeti szerepét méltó helyére tenni, hogy ezzel együtt tudott járni nála a reformáció pozitívumainak reális megbecsülése is.
Tény azonban, hogy műveinek vannak áthallásai. Ebből a szempontból kell kiindulópontunkul vennünk Három nemzedékét. A jelentős önostorozást is tartalmazó mű azért fontos számunkra, mert jelentős önvizsgálati tényezőt vezet be a magyar közvélemény Trianon-szindrómájának vizsgálatába. A magyar történeti gondolkodás Trianon-szindrómája száz éve a „Hogyan kerülhetett sor az 1918–1920/1-ben történtekre?” problémaköre körül forog. Szekfűig a „Minket az a Nyugat árult el aljas módon, amelynek pedig 900 éven át saját testünkkel vérző pajzsát alkottuk!”, valamint „A szerencsétlen nemzetközi konstellációk vezettek Trianonhoz!” gondolatai határozták meg a magyar közvélemény Trianonnal kapcsolatos gondolkodását. Ezzel a kizárólagos külpolitikai paradigmával szakított a nagy katolikus történész, amikor bevezette az „elnemzetietlenítő liberalizmus” tézisét, ahol a magyarországi szabadelvűség fő bűne (más országok liberalizmusaihoz hasonlóan) az volt, hogy az érdek- és erőelvű materializmus szolgálatába szegődött. Ennek eleme lett a „liberális katolikus reformer” Széchenyi „kijátszása” is a „radikális forradalmár protestáns szabadkőműves” Kossuthtal szemben. Ezt a gondolatmenetet kénytelenek vagyunk a legitimista–szabad királyválasztó ellentét uralta politikai térben értelmezni. Ellensúlyozza ugyanis a függetlenségi (kurucos) történeti hagyományok olyatén értelmét, miszerint a Habsburg-felelősség a valamikori aulikus és klerikális katolicizmusra, valamint ezek szellemi örököseire is árnyat vetne. Szekfű visszautalt Széchenyi 1843-as akadémiai székfoglalójára (az úgynevezett “nyelvmesteres” beszédre) is. Ebben annak bizonyítékát látta, hogy a katolikus Széchenyi nemzetiségi szempontból sokkal türelmesebb volt, mint az evangélikus neofita (tót rokonsággal is rendelkező) Kossuth. A Katolikus Sajtóvállalat orgánumai előszeretettel hangsúlyozták ki ebben az időszakban, hogy a Regnum Marianum 900 éve alatt a magyarországi nemzetiségek békében éltek egymással, a magyar katolikus egyház “hűséges svábjai” és “jó tótjai” révén egyharmados arányú más népiségű tömegekkel is rendelkezett. Ez a helyzet pedig csak akkor kezdett megváltozni, amikor a liberális politika az 1880-as években először lopakodó , majd az 1890-es években nyílt módon szakított a Szent István-i állameszmével. A „jezsuita kurzussajtó” 1919–23 között erősen hangoztatta, hogy mindezt egy „zsidó–protestáns–szabadkőműves-összeesküvés” hatására tette.
Szekfű Gyula látásmódja a klebelsbergi kultúrpolitikában hivatalos támogatást is kapott, így szokták a nagy katolikus történészt a „mérsékelt kurzus-történetírás” megalapozójának is tartani. Ez az állítólagos iniciátor – amikor a nagy kultuszminiszter – államférfi akkor már nem volt az élők sorában – sajátos szellemi fordulatként 1934-ben már neobarokkról beszélt, ami egyfajta kritikus hozzáállást is kifejezett a 20-as évek „külsőséges megmerevedettségei”-vel szemben.
A kialakuló népi mozgalom szintén szembehelyezkedett a klebelsbergi neonacionalizmus továbbélő elemeivel. Ez a sajátos indulású irányzat később a náci versus szovjet főveszély ellentéte mentén polarizálódott. Ennek megfelelően főleg németellenes balszárnya tette Petőfit és Kossuthot ismételten természetes példaképeivé. A „nem enged a negyvennyolcból” kurucos–függetlenségi hagyományát a népi–realista–szociografikus történetírás már az „1849 után minden rossz lett” tézis formájában vette át. Friss, egyéni hangot kizárólag Németh László hallatott a kérdésben, aki azt fejtegette, hogy a magyarság a dualizmus korában csapdahelyzetben volt. Egy idealista nemzetiségi türelem ugyanúgy hazája dezintegrációjához vezetett volna, mint a megvalósult magyarosító nacionalizmus, hiszen a liberális politika pusztán azt mulasztotta el védelmezni, megerősíteni, ami az országot összetarthatta volna: a magyarság népi törzsét.
Az előzményekre alapozva Bibó István a II. világháború traumájának hatása alatt fogalmazta meg nézeteit. Bibó Mód Aladárnak az első változatában 1943-ban megjelentetett 400 év küzdelem az önálló Magyarországért című opusának gondolatait finomította. Ebben az összefüggésben 1867 azért maga az ősbűn, mert az a „csak megfelelő birodalmi és nemzetközi szövetségi rendszerben tudunk megállni” nemzeti öntudatvesztését jelenti. Fontos, hogy birodalmi keretben, és nem szabad nemzetek Kossuth-féle önkéntes, dunai konföderációs egyesülése formájában. Ebben a birodalmi közegben alakultak ki a „mindent szabad, csak a dolgokat nevén nevezni nem” kölcsönös hazugságspiráljai, ahol a magyar elit Kárpát-medencei hegemóniája megtartásáért cserében lényegében 1941-ig folyamatosan a németek helytartója szerepéért jelentkezett be.
A marxista történetírás a protestáns, függetlenségi és népi hagyományok ateista és osztályharcos kisajátítása mellett az 1890-es évektől kiéleződő szociális feszültségekre helyezte a hangsúlyt, amelyek a föld-, kivándorlás-, munkás-, választójogi, zsidó- és nemzetiségi kérdések formájában jelentkeztek. Mindezen kérdések tematizálása azért volt a magyar társadalom előtt teljességgel hiteltelen volt, mivel a kommunisták úgy papoltak ezekről a történelmi bűnökről, hogy közben ők maguk sokkal inkább dagonyáztak ezekben a bűnökben. Öt hullámban hajtották végre a téeszesítést. Ezen folyamat során a parasztságot minden gazdasági önállóságától megfosztották (és teljes mértékben proletarizálták). „Disszidálás” elleni küzdelmet folytattak a szabad és jólétben élő Nyugat iránti vágyakozás elfojtására. A szakszervezeteket a „pártakarat társadalmi transzmissziós (erőátviteli) szíjá”-nak szerepére degradálták. Az egyenlő és titkos választójogot a „népfrontos” egypártrendszer keretében értéktelenné devalválták. „Cionizmus-ellenes” és arabbarát politikát folytattak. Végezetül nemzetiségi politikájuk kimerült a határokon túlra szakított magyarok lerománozásában, -csehszlovákozásában és -jugoszlávozásában. A kárpátaljai magyarságról a „szovjet paradicsom”, az őrvidékiről pedig az „osztrák sógorság” miatt szót sem volt szabad ejteni.
A történelemnek hazudott kommunista propaganda így azt az üzenetet közvetítette a magyar társadalom felé, hogy „a kommunisták mindig azzal vádolják ellenfeleiket, amiket ők maguk követnek el”. A rendszerváltozás időszakában végletekig visszás volt a Habsburgok történelmi szerepének újraértékelése. Sokszor éppen azok, akik korábbi munkáikban nemzetellenes, retrográd, feudális elemeket konzerváló szerepű uralkodóházként mutatták be őket, hasonlóan szélsőséges irányváltással újra felfedezzék maguknak a dinasztiát, mint Magyarország európaiságának letéteményesét. Amikor ezt például Hanák Péternek szemére vetették, azzal védekezett, hogy ő szaktudományos folyóiratokban már az 1970-es évektől kezdve ennél sokkal árnyaltabban fogalmazott, és nem az ő felelőssége, hogy ezeket a kiegyensúlyozó gondolatokat a rendszer az irányított kommunista „közvélemény” biztosítása érdekében csakis szűk szakmai fórumok előtt engedte publikálni.
