MIRE KÖTELEZI A MAI MAGYAROKAT A 983 ÉVVEL EZELŐTTI ORSZÁGFELAJÁNLÁS?
Katolikus olvasóink mondhatnánk: jogos-e egy katolikus jellegű terminológiáról protestáns látleletet adni? „Mit tudhat – úgymond – egy vak az ég színeiről?!” Válaszként egy természettudományos hasonlattal élhetünk. Ha adott vizsgálati tárgyat más-más fénytartományban világítunk meg, annak egészen más jellegzetességei válnak láthatóvá. Ha esetleg az adott elektromágneses spektrum a röntgen tartományba esik, akkor olyan belső kép is elénk tárulhat, amelyiket a külső egyenesen eltakar. Az így feltáruló vizuális eltéréseket tehát annak a vizsgálónak is magyaráznia kell, akinek a szívéhez az emberi szemhez alkalmazott természetes fényközeg látványa áll a legközelebb.
Első kiindulópontunk a dogmafejlődés. Tudjuk, hogy a Szentháromság-hívő protestantizmus a „sola Scriptura” elv alapján áll, vagyis hogy egyedül a Szentírás a mértékadó voltát ismeri el az üdvözítő hit kérdéseiben. Ennek alapján elveti a szent hagyomány isteni kijelentésjellegét, és csupán az első négy egyetemes zsinat határozatait ismeri el a Szentírás zsinórmértékével egyezőnek, így magára nézve kötelezőnek. Tudjuk, hogy a protestánsok által elfogadott utolsó, a negyedik, 451-es efézusi zsinat azzal a kitétellel ismerte el Szűz Máriát istenszülőnek, hogy minden egyéb kétes megfogalmazás az Úr Jézus Krisztus szétválaszthatatlan és összeelegyíthetetlen isteni és emberi természetből álló értelmes lelke egységének megbontását eredményezné. A görögkeletiek a protestánsokkal szemben konzervatív módon ragaszkodnak az első hét egyetemes zsinat tanításaihoz, a római katolikusok pedig hitelesnek fogadják el az újabb dogmafejlődés eredményeit is, ha azt az Egyház tanítóhivatala jóváhagyta.
Mária elszenderülésének (vagy halálának) napját dormitio vagy pausatio Mariae (Mária elalvása vagy elpihenése) latin néven Jeruzsálemben már az 5. században megünnepelték. A 6. században már egész Keleten elterjedt, a 7. században pedig Róma is átvette, ahol a 8. századtól Assumptio beatae Mariae (a boldogságos Szűz mennybevétele) néven tartották számon. Fontos hangsúlyoznunk, hogy az ünnepnek körülbelül húszféle különböző hagyománya alakult ki. Ennek a hagyománybokornak a legmérsékeltebb, Szentíráshoz legközelebb álló változata szerint Mária halála mentes volt a halál keserűségeitől. Három dolog teszi ugyanis keserűvé a halált: a ragaszkodás a földiekhez, a lelkiismeret mardosása a bűnök miatt és az üdvözülés bizonytalansága. Mária számára épp három ellentétes tudat, az odafelvalókkal törődés, a lelkiismeret tisztasága (kegyelmi megtisztítottsága), valamint az üdvbizonyosság tette könnyűvé a halált. Neki az isteni szeretet adta az Életet (vagyis Jézus Krisztust) és ugyanaz adta a halált. Fontos megemlítenünk, hogy ebben az értelemben az Assumptio az üdvbizonyosság ünnepe. Márpedig ma a protestánsok ki szokták emelni az igazi (vagyis nem hamis) üdvbizonyosság jelentőségét, míg a Trident utáni katolikus katekizmusok éppen a protestantizmussal szemben a csodák által igazolt, valós életszentségre nem jutott hívek üdvös üdvbizonytalanságának szerepét hangsúlyozzák.
A második legmérsékeltebb felfogás szerint Mária testi feltámadása azon a módon történhetett, amikor Jézus kereszthalálakor a templom kárpitja a fölső részétől aljáig kettéhasadt. Erről olvassuk Máté evangéliumában a 26. rész 51–53. verseiben. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a protestáns írásmagyarázat szerint a feltámadt szentek a dicsőséges feltámadás azon testi állapotában voltak, amelyben Jézus is, és az ő bizonyságtevő megjelenésük, Mózesnek és Illésnek korábban, a megdicsőülés hegyén végbement megjelenéséhez hasonlóan Jézus mennybemenetelével megszűnt. Mivel tehát a János apostol gondjaira bízott Máriával kapcsolatban nem olvasunk ilyet, arra kötelező érvényű tanítást építeni nem lehet. Azon katolikus ellenvetésekre, amelyek a Jelenések könyve 12. részére mint a Szentírásba felvett Mária-jelenésre hivatkoznak, a protestáns válasz a következő. Ha a megdicsőülés hegyén jelen lévő legszűkebb, hármas apostoli kör tagjai (így János is) felismerték az üdvözült állapotban lévő Mózest és Illést, és őket név szerint szólították, János ugyanerre nem lett volna képes néhány évtized múltán Pátmosz szigetén?! Ahogy mennyei jelenéseiben egy szót sem ejt arról, hogy az ő szeretett fogadott anyját látta volna. Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen a viaskodás az Asszony és a Sárkány, az Asszony magva és a Sárkány között nem Szűz Máriára utal, hanem a Mózes I. könyvének (a Genezisnek) 3. részében, a 14–15. versekben leírt ősevangéliumnak minden üdvtörténeti korra érvényes képe a lelki beteljesedés szempontjából.
De mit hitt István király? Először is foglalkoznunk kell a források autentikusságának kérdésével. Államalapító királyunk hitére vonatkozólag négy többé-kevésbé hiteles és korabeli tudósításokra (is) támaszkodó forrással rendelkezünk: a pannonhalmi adománylevél, amely 1002/3-as keletkezése mellett 1107-es átírásból ismert változatában is kimutathatóan kevés interpolatiot (átírást, betoldást) tartalmaz. Az eredetileg Imre herceg királytükreként 1010 körül írt Intelmeket, amely István király és Gellért közös szerzeményének tekintendő. Az 1080 körül, már a Szent László-i szentté avatási procedúrához kapcsolódóan elkészíttetett Legenda maiort, végül az 1107 körülre befejezett Harvtik püspök-féle legendát. Meg kell állapítanunk, hogy az első három nagyságrendekkel autentikusabb mint az utóbbi. 1075-ben ugyanis a pápai hatalomról kiadott dekrétum (a Dictatus papae) még a Karoling-reneszánszhoz lépest is teljesen más minőségbe helyezte a középkori egyházat. Míg tehát még a Nagyobb legendában még nem mutathatóak ki az invesztitúraharc nyomai, a Hartvik-féle legenda tendenciózusan igyekszik bizonyítani, hogy Istvánnak a „mindeneknek mindenné lettem” (1Kor 9, 22b) apostoli lelkületét Szilveszter pápa a koronaküldés alkalmából („én csak apostoli vagyok, de ő valóban Krisztus apostola”) maga is elismerte, így ő és utódai mindkét jogon („utrumque iuris”) – vagyis a világi és az egyházi hatalom (= kettős kard elmélete, a kánon- és a világi jog kettőssége) okán – is felelnek a magyar katolikus egyház autonómiájáért, mint ami a pápa illetéktelen beavatkozásaival szemben is megvédendő.
Meg kell különböztetnünk továbbá a fides, quam és a fides qua creditur kérdéseit is, vagyis hogy mit és a hogyan hitt István király. Előbbire vonatkozólag az Intelmeknek „A katolikus hit megőrzéséről” szóló része egyértelműen vall: „A hit tehát, melyről beszélek, a következő: higgy erősen a mindenható Atyaistenben, minden teremtmény teremtőjében, és az ő egyszülött fiában, a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, kit az angyal meghirdetett, ki Szűz Máriától született, az egész világ üdvösségéért a keresztfán szenvedett, és a Szentlélekben, ki szólt a próféták s az apostolok, valamint az evangélisták szavával, mint egyetlen tökéletes, oszthatatlan, szeplőtelen istenségben, és kétely hozzád ne férjen. Ez a katolikus hit, melyben – miként Atanáz mondja – ha akárki híven és erősen nem hisz, semmiképp sem üdvözül.” István király tehát a Szentháromság Istenbe a 4. század végi Athanasius-féle hitvallás szerint vetett hitet tartotta egyedül üdvözítőnek. „Ez közelebb áll a mi hitünkhöz, mint a tridenti zsinat utáni katolikus hitvallások, amelyeket kiegészítettek a Szűz Máriára és a szentekre való mindenféle hivatkozásokkal!” – kiálthatna föl egy protestáns, és teljesen igaza lenne. Az Intelmekben semmi Máriára vagy szentekre vonatkozó segítségül hívás nem szerepel. „De ennek nem is kell szerepelnie, hiszen benne volt az akkori egyház hitében!” – vetné ellenünkbe katolikus vitapartnerünk – és szintén igaza lenne. Az egyház mint rangelső társadalmi rend szerepel a műben. Államalapító királyunk valóban hitt a személye és országa javára érvényesülő egyházi üdvközvetítésben.
De hogyan hitt ebben a középkori teológiában? Erre nézve a Nagyobb legenda vonatkozó része árulkodó. „Ez a férfiú hívő volt, minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte, fogadalom s felajánlás útján szüntelen imáiban magát és királyságát az Örökszűz Istenanya, Mária gyámsága alá helyezte, kinek tisztelete s dicsősége a magyarok közt oly nevezetes, hogy nyelvükön még e Szűz mennybevitelének ünnepét is, tulajdonnevének hozzátétele nélkül, csak Királyné napjának emlegetik. És hogy könyörületes oltalmát még inkább elnyerhesse, magában a királyi székvárosban, melyet Fehérvárnak mondanak, ugyanezen örökké Szűz dicsőségére és nevére híres és hatalmas, csodálatos mívű bazilikát kezdett építtetni, a kórus falán tarka vésetekkel, márványlapokból kirakott padlóval. Aki ezt látta, szavaink igazságáról tanúságot tehet (vö. Ján 19, 35): számtalan fajta miseruha, oltárdísz és más ékesség van ott, az oltárok körül több színaranyból kalapált tábla, melyekbe a legdrágább kövek sorozatait foglalták; Krisztus asztala fölött csodálatos mívű cibórium emelkedik, a kincseskamra mindenféle-fajta kristály-, ónix-, arany-, ezüstedénnyel színültig rakva.
Már akkor eltökélte [ez az] Isten gyermeke, hogy mindazt, amije van s amit megszerezhet, Krisztusnak ajánlja, kitől adományul nyerte, hogy aki őt az evilági dicsőségre és tiszteletre méltóvá tette, az égi ország lakói közé kegyesen felvenni méltassa.”
István tehát egyértelműen szakított a Géza-féle önhittséggel, miszerint még az isteni dolgokhoz is elég gazdag lenne, hanem a „szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy mikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba” (Lk 16, 9–14) parancsa szerint járt el.
És sok turulos nemzettársunk ezen a helyen tagadná ki drága Istvánunkat a mennyek országából. Hogy lehet üdvössége annak – úgymond – , aki az erőszakos térítés jegyében élve eltemettette a pogányságban megátalkodottan megmaradt besenyő törzsfőt, Tonuzobát?! Itt meg kell állnunk egy pillanatra: István nem temettetett el senkit sehová. Az István-ellenesek egy passzívumban álló latin szöveg téves néphagyományi értelmezését ismételgetik. Élve eltemetve lenni az abádi révben (ami gazdag pénzjövedelmet hozott, vízhozama pedig a kereszteléshez is bőségesen elég lett volna) a Rómabeliekhez írt levél 6. rész 4. versére való utalás. A szöveg a kontextusnak megfelelően annyit jelent, hogy Tonuzoba nagy gazdagsága ellenére sem a királyi udvarba, sem a mennyek országába nyert bebocsátást. Ha ugyanis nem volt hajlandó a keresztség által Krisztus halálába eltemettetni, akkor az Ő feltámadásának erejében sem fog részesülni, tehát (biológiailag) élvén is halott (lelkileg.) Nem így az ő fia Urkund (Örkény), aki Krisztussal él mindörökké, és akitől e földön is (a királyi kíséretbe bebocsátott) előkelő nemzetség származhatott.
„Fogadalom s felajánlás útján szüntelen (!!!) imáiban magát és királyságát az Örökszűz Istenanya, Mária gyámsága alá helyezte” – olvassuk a Legenda maiorban. Vagyis István rendszeresen imádkozott magáért és országáért, és azt a kor keresztyénségének módja szerint tette. Amikor ez leíratott, még javában élhettek azok, akik érett fejjel élték át István király uralkodásának végét és halálát. Az ennél a beszámolónál jóval kevésbé hiteles Hartvik-féle legenda (amelynek idejére a hasonló szemtanúk életben létele nem lehetetlen, de jóval kisebb valószínűségű) azt állítja, hogy István élete utolsó ünnepére (és halálának napjára) összehívott törvénylátó országgyűlésen történt meg a nevezetes királyi országfelajánlás, amelynek során királyunk Szűz Máriát „Ég királynőjé”-nek („Regina Coeli”) nevezte. Azon kritikusoknak, akik ellentmondást vélnek felfedezni az uralkodás kezdetén Szent Mártonnak, illetve a legvégén Szűz Máriának tett felajánlás között, azt válaszoljuk, hogy a kiemelt autentikussággal bíró Szent Márton-hegyi adománylevél kellő módon bizonyítja, hogy a rendelkező király valóban tett a „vezérek és az érsek úr”, vagyis a királyi tanács (az istváni törvényekben „senatus” néven emlegetett intézmény) tanúsága melletti nyilvános, ünnepélyes felajánlást. Azt is elképzelhetőnek tartjuk, hogy István királyunk uralkodásának súlyosbodó terhei között igyekezett minél hathatósabb mennyei pártfogó után nézni. Úgy véljük, Hartvik püspök a Legenda maior leírásával egy irányba mutató tanúságot tesz, amikor az 1030-as imádság alkalmával Magyarországot „[Mária] öröksége része”-ként, „a kereszténység zsenge ültetvénye”-ként adja István királyunk szájába. Mindenképpen tendenciózus kompilátori tevékenységnek tűnik azonban az a folyamat, ahogyan a Hartvik-féle legenda a Nagyobb legendát kiszínezi. A meglehetősen szikár és életszerű beszámoló így egészül ki egyszerre kiváló papi (szerzetesi) Szentírás-ismeretről tanúságot tevő elemekkel: az 1030-as imádság bűnvalló kitétele („Ha a pásztor bűnös, érdem szerint ő maga lakoljon, kérlek, ártatlan juhokat dühöd ne sújtson.”) Dávid királynak az „Önhitt és engedetlen népszámlálás” története (2Sám 24. rész) alkalmával elmondott imádságának (uo. 17. vers) tükre. Máshol a rendszeres imaélethez egyszerre „szent életű tanúságtétel” mellett dokumentált, egyébként szentírási párhuzamok tömkelegével (1Móz 28, 10–22; 1Sám 1, 10–13; 2Kir 6, 17; Ez 1, 22–28; 2Kor 12, 1–4) feldíszített prófétai–apostoli csoda-kísérőjel is járul. Ehhez illeszkedik a földi élet végén tett különleges kegyelembe ajánlás története is, amely valójában katolikus csodamisztérium leírás. Hogy hogyan? – arra egy kicsit később szeretnék visszatérni.
A magyar ősvallás-teóriákat nem elfelejtve („az Örökszűz Istenanya […] tisztelete s dicsősége a magyarok közt oly nevezetes, hogy nyelvükön még e Szűz mennybevitelének ünnepét is, tulajdonnevének hozzátétele nélkül, csak Királyné napjának emlegetik”), de most zárójelbe téve, ez a 6. századtól Szűz Mária-liturgiát éneklő középkori egyház melletti tanúságtétel. Ezt erősíti meg a Hartvik-féle legenda azon állítása is, miszerint István az 1030-as német támadáskor elmondott imádságában Szűz Máriát „világ Úrnője”-ként („Domina mundi”-ként) szólította meg. Ha ebből a szempontból nézzük meg a korabeli liturgiákat, főleg pedig azon bajor egyházi forrásokat, melyek Gizellán keresztül is hathattak Istvánra, leginkább az tűnik ki belőlük, hogy bennük Szűz Mária olyan értelemben a „menny éke”, hogy semmi sajátlagos hatalommal nem rendelkezik, minden fénye szent fia királyi méltóságából háramlik rá. Amikor tehát azt a megállapítást kell tennünk, hogy Mária mennybemenetelét István királyunk a kötelező ünnepek sorába emelte, abból egyáltalán nem következik, hogy drága államalapítónk hitt volna Mária áteredő bűntől való mentességében. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a Mária mennybemenetele körüli értelmezések ellenkező szélén Mária eredendő vagy (katolikus szóhasználat szerint) áteredő bűntől való mentessége és az ebből eredő testi feltámasztása és mennybevitele áll. Ezt a „kegyes vélekedést” csupán a II. vatikáni zsinat keretében kibocsátott 1964-es Lumen gentium kezdetű pápai bulla emelte a római és görög katolikusoknak kötelezően hiendő dogma szintjére.
Katolikus honfitársaink abban hisznek, hogy Szűz Mária mennyei közbenjárása minden más szentnél hatékonyabb, az embereknek pedig nincs és nem is lehet hatékonyabb vigasztalójuk nála. Ahogy – úgymond – Krisztus tagjai vagyunk, úgy a Szűzanya nemcsak a Főt szülte, hanem a tagokat is, mindazokat, akik – ha másképpen nem, de legalább bűnbánatban – tagjai maradtak Krisztusnak. Továbbá: Igaz ugyan, hogy maga az Úr azzal bátorított minket, hogy az Ő Atyja Abba, a mi Atyánk is. És az is igaz, hogy az örök Atya végtelenül múlja felül a Szűzanya szeretetét. De amint a keresztfán az Ővele természetében azonos Fiától megvonta mennyei vigasztalását, de testi édesanyja jelenlétével vigasztalta, úgy a jó Isten az Ő végtelen jóságánál és igazságánál fogva, amikor tőlünk is megvonhatja vigasztalását, akkor is milyen jó számunkra, hogy a Szűzanya akkor is mellettünk állhat, és teszi ezt is a jó Isten végtelen szeretetéből. Az Úr Jézus „Asszony! Ímhol a Te fiad! – Ímhol a te anyád!” (Jn 19, 26–27) szavaival a Szűzanyát az Egyház Anyjává avatta. Magyar katolikus testvéreink az istváni felajánlás kegyes (megtartó) elfogadásának tartják azt a tényt, hogy a kiváló Mária-tiszteletről tanúságot tevő szent király éppen a Szűzanya legnagyobb ünnepén cserélhette föl földi dicsőségét a mennyeivel, és hogy a Szent Szűz hasonló mélységű elköteleződéséről semmilyen olyan másik népet vagy országot nem biztosított, amelynek tituláris szentjei közé bekerült. Történetileg hozzá kell tennünk, hogy a Salamonnak (ur. 1063–1074) való megbocsátás a szentté avatási procedúra idején 1083-ban öt nappal elhúzta a koporsó felnyitásának (katolikus szempontból: „a szentként elismert személy oltárra emelésének”) aktusát. Ebből alakult ki már a 11–12. század fordulója során a fehérvári törvénylátó napok rendje, amelynek nyomán Mária Terézia is 1771-ben a Szent István-napot augusztus 20-ára helyezett, melyet hálaadó Te Deummal, a raguzai ferencesektől visszaszerzett Szent Jobb körmenetével koronázva, államilag is ünnepelni rendelt.
Mi, protestánsok a fentebbi teológiai eszmefuttatással semmiképpen nem értünk egyet. Először is rámutatunk, hogy Mária földi közbenjárásai az újszövetségi Szentírás beszámolói szerint vegyes eredményekkel jártak. (Mt 12, 46–50; Mk 3, 31–35; Lk 2, 48–51; 8, 19–21; Jn 2, 1–12) Az Úr vonatkozó szavai úgy vonatkoztak kizárólagosan földi anyjára és szeretett tanítványára, hogy még ezekkel is az Ő valós és igaz emberségét kijelentő próféciákat teljesítette be: még a kereszten betöltött mérhetetlen fájdalmában is el tudott tekinteni magáról, hogy tőr járta lelkű anyjáról gondoskodjon (Ján 19, 27–28), ahogy egyébként még a kereszten kiejtett minden más szavával, gesztusával is azt bizonyította, hogy „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” (Mt 27, 54b; Mk 15, 39) Hozzá kell tennünk, hogy mindannyiunk anyja a mindenkor szabad mennyei Jeruzsálem (Gal 4, 26). A mi szenvedéseink pedig egészen más jellegűek, mint Krisztuséi voltak. A szenvedéseinknek az a része, ami bűnünk nélkül illet bennünket, az is csak olyan értelemben Krisztus szenvedéseiből nekünk kijutott, kipótlandó szenvedés (2Kor 1, 5–7; 4, 17; Fil 3, 10; Kol 1, 24), hogy Isten iránti engedelmességünkért, Krisztus-követésünkért, szentségünkért, mintegy méltóságként ér bennünket (Csel 5, 41), mégsincs (és nem is lehet) meg a kárhozat-elhordozásnak, engesztelésnek az a tisztasága, ereje, mint Krisztusban, legfeljebb alázatban tartva minket tart fegyelmező módon távol saját bűneinktől (Jk 1,2–7; 1Pt 4, 1–5). Ezekben sem a Szűzanya pártfogását ígéri az Úr Jézus, hanem a Szentlélek Istenét, mégpedig el nem múló módon. (Jn 14, 18–21; 25–26; vö. Mt, 10, 16–20; Lk 12, 11–12)
Amikor tehát az Ó- és Újszövetség azon szabályára hívjuk fel a figyelmet, hogy 1.) hálából; 2.) szabad akaratból; 3.) az Úrnak tett fogadalmainkat 1.) tiszta; 2.) tökéletes; 3.) halogatás és visszavonás nélküli módon teljesítsünk, arra is vigyáznunk kell, hogy azt helyesen, Ige-szerű módon tegyük. Hiába tisztelték ugyanis a zsidók az Ég királynőjét és az ő fiát sírással és mazsolás kalácsokkal is, a babiloni Tammúz–Istár-kultusznak semmi köze nem volt (nem is lehetett) az Úrhoz, és az ezt a vallási szinkretizmust gyakorló emberek nagyon komoly ítéletet vontak a fejükre. (Jer 7, 18; 44, 19; Ez 8, 14) Érveimet meghallgatva, azokat komolyan megfontolva, eddig minden katolikus barátom oda jutott, hogy ők valójában a transzcendens tapasztalásnak, a mennyei (?) kijelentésforrásnak azt járulékos (!) útját kívánják megtartani a Szűz Mária-tiszteletben, amit az eddig a katolikus egyháztörténetben jelentett, és amit még az ígér(het). Erre a mi protestáns figyelmeztetésünk az, hogy ha nem az Igét követjük kizárólagos (!) módon, akkor a „Megtérnek, de nem a magasságos Istenhez” (Hós 7, 16a) veszélyét hozhatjuk a fejünkre.
István király és az ő lelki vezetői természetesen nem gondolkodhattak a reformáció tanításai szerint, mivel akkor még nem volt reformáció, ás még az előreformátori mozgalmak sem indultak el. Így hitüket csakis azon a szinten ítélhetjük meg, hogy mit ismertek ők a Bibliából, hogyan értelmezték azt, és mennyire igyekeztek azt lelkiismeret szerint követni. Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy hittek volna a reformátori tanításnak, ha hallották volna, vagy elutasították volna azt, és hogy ezt javukra vagy hátrányukra számítja-e be Isten, ennek megmondása természetesen nem tartozhat egy történész kompetenciájába. A hagyományos protestáns historiográfia szerint „valakit a sötét börtönből homályos szobába hoznak, már hajlandó azt hinni, hogy a teljes napfényben van”, illetve „Senki, aki ó bort iszik, mindjárt újat nem kíván, mert azt mondja: Jobb az ó.” (Lk 5, 39) Fel kell hívnunk a figyelmet arra is, hogy a középkori katolikusnak is nevezett nyugati kereszténységet nem szabad sem a reneszánsz pápaság vagy a tridenti katolicizmus lencséjén keresztül nézni, sem egyfajta monolit, statikus gondolatrendszernek tekinteni.
István király uralomra jutása olyan időpillanatban következett be, amikor az ezredik esztendő chiliazmusa még komoly erkölcsi fékezőerőként hatott, de már szükség volt a Krisztus-visszajövetel elmaradása miatti hosszabb távú földi-vallási berendezkedésre is; amikor a clunyi reform következtében a szerzetes papság valódi lelki vezetőként, a közerkölcsök őreként állhatott a politikai vezetőréteg mellett, és nem merült el még későbbi külsődlegességében és a szertartásosságában, mely az újabb szerzetesi reformokat szükségessé tette; amikor a Karoling-reneszánsz pozitívumai még nem fajultak el azzá az egyoldalú államegyházi koncepcióvá, mellyel szemben az egyháznak az invesztitúra autonómiaharcát meg kellett vívnia. Maga a Hartvik-féle legenda alapkoncepciója is egy a lelki és világi hatalom együttműködésének ideálképét igyekszik olvasói elé tárni, amelyben István „nem két, korlátlan világhatalomra törekvő s egymásnak titkon gáncsot vető szuverénnel állt szemben, hanem egy keresztyén népszövetség lelki és politikai fejével, akik őt, pogány ősök őszintén hívő, bizonyságtevő keresztyén fejedelmi ivadékát és friss erőktől duzzadó ígéretes népét szeretettel és politikai mellékgondolat nélkül ölelték magukhoz”.
Ma már kevesen tudják, hogy a Szent István-i államszervezés (inkább rendszerváltás, mint államalapítás) a kegyelmi időpillanathoz képest is komoly traumaként és krízisként jelentkezett történelmünkben. A trauma valamely szervezetet érő olyan hirtelen, erős behatás, ami annak addig megszokott működését megzavarja. A krízis a kialakuló bizonytalanság azon állapota, amelyből a helyzet jóra is, rosszra is fordulhat. Ugyanezt fejezi ki »válság« szavunk, amely szerint a helyzet olyan választóvonalszerű határt képez, hogy ott dől el, a vergődő szervezet a gyógyulás, felépülés, vagy inkább a végső erővesztés, elhanyatlás irányába indul-e el. Ebből a szempontból kulcs a Hartvik-féle legenda által képviselt koncepció, amelynek megőrzött 1030-as imádsága is azt bizonyítja, hogy Magyarországon a keresztyénség vagy magyar lesz, vagy nem lesz. Itt semmiféle keresztyénség nem maradhat meg szláv, pápai (itáliai) vagy német vallás alapon. Ha egyébként ez az imádság valóban így elhangzott, akkor prófétai módon látta előre az 1046-os Vata-féle pogánylázadást, melybe a fiatal magyar keresztyénség is majdnem belepusztult, ahogy az 1075–1122-es pápaság–császárság harcot sem szabadott Magyarországon belülre importálni. Az 1038. augusztus 15-i imádság (amelynek tényszerűsége szintén csupán a Hartvik-féle legendán nyugszik, annak minden torzító és megerősítő kontextusával együtt) szintén egy megzavart állapot tükre. Egyenes ági örökös, méltó utód híján, István királyunknak emberi perspektíva szerint két utódlásra alkalmatlannak látott unokaöccs, a „pogány” Vazul és az „idegenszívű” Péter között őrlődve kellett elindulnia a minden élőknek útján. Ebben a helyzetben István király a nyugati keresztyénségnek az ambrosiusi és augustinusi alapokon kikövezett útján indul el. Személyes (!) etikai felelőssége tudatában aktív módon (!) folyamodik saját és népe megtartatásáért a mennyei trón zsámolyához. A „mennyei trón zsámolya” alatt itt szó szerint Szűz Máriát kell értenünk. Tennünk kell ezt a középkori udvari ordók azon módja szerint, amely bizonyos (hűbéri jellegű) szertartási elemeknek kitüntetett szerepet biztosított. Ebből a szempontból István király hite jellegzetesen középkori. Mi reformátori szemlélettel valljuk, hogy minden szertartásosság mellett (vagy ellenére) a Jézusban elénk adott mennyei reménységet kell megragadnunk, mely lelkünknek biztos, erős és kárpitnál beljebb hatoló horgonya. (Zsid 6, 19)
Ezen a helyen abba is hagyjuk tárgyalásunkat. Előre bocsátjuk, hogy – ha Isten is úgy akarja és élünk – még egy részt szentelünk a Szent István-i országfelajánlás Pázmány Péter-i értelmezésének „Mióta Regnum Marianum Magyarország?” címen. Gondolatmenetünket most azzal összegezzük, hogy Szent István nem kizárólag a katolikusoké, hanem ugyanannyira a reformátori hitűeké és egyházaiké is, mivel öröksége tette lehetővé a hit evangéliumi megújulásának elterjedését és áldásainak kibontakozását a magyarság életében. Minden idők újra- és újrafogalmazandó programja azon magyar állam és társadalom, melynek magyarsága ÉS keresztyénsége együttesen érvényesül, és ahol egyik létaspektus sem megy a másik rovására. A hitbeli megosztottságot el- és megszenvedni kénytelen magyarság számára pedig mély evangéliumi bölcsességként véljük alkalmazhatónak, hogy „In necessariis unitas, in dubiis libertas, in omnibus autem charitas.” („A szükségesekben egység, a [nem fontos] kétségesekben szabadság, mindenekben pedig szeretet.”)
