Fejlövés: a Covid 4. hullámában
napi több, mint 10000 új fertőzött! A Covid szezonális lett, évadokban gondolkodik – meglehetősen hosszú szezonokkal és rövid nyári pihenőkkel. És módfelett virulens és még csak most kezd belejönni (omikron variáns). Kérdések, kérdések és kérdések. Például meglehetősen sokan gondolják úgy, hogy ez a történet sem nem a véletlen sem nem a természet műve – és itt nem arról van szó, hogy ezt feltétlenül az oltásellenesek gondolják. De bizonyított válasz erre sincs – többek között.
Aztán már nem is kérdezünk, mert a sok válasz között nincs egy se, mely érdemi lenne. Nem kéne kérdezni? Mert úgyse lehet megválaszolni? Sok dimenziójú és globális hatókörű jelenség ez… Csoda, hogy nehéz megfogni szellemileg?
De azért kellenének a válaszok! Kellene a remény és jó hír, hogy hogyan és mikor lehet kilábalni ebből. Addig meg csak Jókai Anna regénycíme lesz osztályrészünk: Rosszkedvünk tele…. szóval mégiscsak kellenek a válaszok, csak az a kérdés, hogy mire? Sok mindenre, de először is a bánatra – amit “modernül” depressziónak nevezünk. De még pontosabban:
vigasztalás kellene igazából!
Sírni, bánkódni az élet része. Mikor gyermekek voltunk anyánk felemelt, magához szorítva ölelt és karjai közt kisírhattuk magunkat. Megvigasztalt. Felnőttünk és a vigasztalók eltűntek és mi itt maradtunk:
VIGASZTALANUL…
Ráadásképpen a Covid általános és eseti bánkódást, szomorúságot, sírást és állandósult kilátástalanságot hozott. Modern vidámparkunkat bezárta és mutatja roppant ujjával a létünkbe ágyazott eredendő szomorúságot. De újra megszólal egy régi kérdés, mely választ is sejtet:
Mi egyetlen vigasztalásod életedben és halálodban?
– kérdezi hitvallásunk a Heidelbergi Káté. A kérdés nem költői, tartozik hozzá válasz is. Mert a régiek valamiért nem csak kérdezni voltak tehetségesek, hanem még válaszolni is! Ma főképp kérdezők vannak, ők azonban sokan… mintha megjátszanák az értelmest (vagy értelmiségit), ám a válasszal rendre adósok maradnak. De vajon e modern korunkban a Káté kérdése egy elavult kérdésfelvetés lenne? Most a Covid idején?
Azt azért nem hinném!
Vigasztalás… régi szó, ritkán használt, ám alapvető emberi szükségletet jelöl, mely újra és újra jelentkezik. Ma nem szívesen mutatjuk ki gyengeségünket, hogy mennyire jó lenne, ha valaki megvigasztalna. Azt meg még kevésbé, hogy rászorultak lennénk.
Miért? Mert ma az öntudatos, autonóm és erős ember korát éljük, ahol “én egyedül” megoldom a dolgokat. Az emberiség “nagykorú” lett – mondják és nincs szüksége gyámkodásra. Nem szeretünk gyengének és rászorultnak mutatkozni és úgy érezzük: ha épp azok lennénk, akkor ez végkép nem tartozik másra. Végül már magunknak se valljuk be, hogy mennyire vigasztalanok vagyunk.
És ez baj, mert ez a realitás, hogy a földi élet alapvetően tragikus. Szemben a modern meggyőződéssel mely, szerint az élet lehetne akár egy vidám komédia is – rajtunk múlik! Lehetne, de nem az – és nem csak rajtunk múlik! Hitegetjük magunkat azzal, hogy velünk minden rendben és mi tartjuk a frontot…
Azonban:
• elesik a gyerek és sír… • valaki elveszti az állását… • szomorú vasárnap… • a nagy műgonddal kiválasztott ajándék láthatóan nem okoz örömöt… • meghalt, akit szeretek… • engem senki sem vesz észre, láthatatlan vagyok… • nem tudom miért, de ma minden fárasztó és szomorú… • haldoklom… • elvesztettem az életem értelmét… • karácsony, megint egyedül… • nem szeret mégse… • elfelejtettek…
– megannyi mindennapi és nem mindennapi szomorúság, mely az életünk része. Talán nincs szükségünk vigasztalásra?
Hogy menyire szükségünk van vigaszra azt szépen mutatják az amerikai filmek. Bennük lépten-nyomon láthatjuk, hogy szinte mindenkinek van pszichológusa, pszichiátere, terapeutája akivel megbeszéli gondjait, dolgait. Hogy kinek segít- kinek nem, megoldás-e vagy sem – erről persze lehetne vitát nyitni. De nyilván segít (ha nem is megoldás), mert a pragmatikus amerikaiak ami a gyakorlatban nem működik azt egyhamar kukába dobják. De most inkább magát a jelenséget húzzuk alá és ami megtetszik mindebből, hogy:
nekünk, embereknek elengedhetetlenül szükségünk lenne vigasztalásra!
Ha így nézzük, akkor a Káté nagyon is modern, mert pont ezzel kezdi, a vigasztalással! Még azt is hozzáteszi: EGYETLEN vigasztalás. Nincs több, nincs más, azaz: nem opcionális, nem lehet kettő vagy több lehetőségből választani. Viszont ez jó hír is, mert: EGY vigasztalás azért VAN!
Minden emberi vigasztalással szemben a dimenziói jóval nagyobbak. Mert hatóköre nem csak az életben előforduló bánatra vonatkozik, hanem még a halálra is. De itt nem a másikéra, hanem a magunkéra vonatkozik, mert habár fontos megvigasztalódni szeretteink halálával kapcsolatosan is, de a Káté most nem másokkal, hanem velünk foglalkozik – veled, a te életeddel és a te haláloddal!
És nincs oly ember a Földön, aki ebben ne lenne érintett!
Ez az így nézve nagyon modern (értve ez alatt annyit, hogy ma is releváns) antré- hozzáállás és felütésszerű megfogalmazás most a Covid 4. hullámában is ugyanazt mondja egyetlen vigasztalásként. Tanúskodik arról, hogy amit Isten mond és üzen az nem devalválódik, inflálódik, hanem minden időben megoldás. Ez amúgy elég logikus, hiszen ha Isten van, akkor Ő felette áll az időnek, így amit mond annak az időszerűsége nem járhat le. Bajos lenne, ha Isten azt mondaná: “ma már ezt másképp látom”.
ONE MORE THING:
– ahogy a néhai Steve Jobs Apple vezér mondaná (mikor a lényegre tér), tehát Covid ügyben van még egy nagyon fontos dolog, ami mellett nem szabad elmennünk és talán ez az egész válság leglényegesebb vonása, nevezetesen
a Covid azt jelenti, hogy modern, szép új világunk menthetetlenül összetört!
De azért nagy, avagy több hetes gyászt nem érdemes szerveznünk (amúgy épp adódik más dolgunk is, pl. túlélni), mert egy álom tört össze csupán, ami egy nagy illúzióra épült. De sebaj, majd az álomgyár gyárt új álmokat -már azoknak aki aludni szeretnének…
Viszont, ha összetört, akkor újat kell építeni nemde bár? És lám, lám most épp ez történik. Másképp fogalmazva:
a Covid hátán egy globális paradigmaváltás zajlik!
Ez van. Amúgy nem “magától” paradigma-vált a világ, hanem úgy csinálják. Ennek dimenziói messze túl mutatnak a védekezés, helyreállítás, újraindulás hármasán. Sokan gondolják, hogy szeretnének visszatérni régi életükhöz, visszalépni, de erre már nem lesz lehetőség. Mert a történelem más mederbe tért.
A régi mondás, miszerint sosem léphetsz ugyanabba a folyóba még egyszer – szemünk láttára elevenedik meg. Ez a mi életünk, a mi korunk nagy tapasztalata. Egy paradigmaváltás kellős közepén vagyunk…
FEJLÖVÉS ÉS VIGASZTALÁS
A Coviddal kapcsolatos e heti fejlövés neve OMIKRON vírusvariáns. Tehát még nem végeztünk a 4. hullámmal, de már beígérték a folyamatok az 5. hullámot – úgyhogy nem maradunk le semmiről. Az, hogy kezd (vagy már eddig is) gyanús volt az egész sajnos nem változtat a vírus létezésén és azon se, hogy az előzőkhöz hasonlóan valószínűleg ez is elér majd minket. KATASZTRÓFA! Mit lehet erre mondani? És gondolni? Semmit! NEVER ENDING STORY…
Az, hogy szükségünk van vigasztalásra nem kérdés. Az már jóval inkább, hogy milyen vigasztalásra van szükségünk? Mert minekünk azért vannak ám igényeink! Például: jó sokan szeretnénk visszamenni a régi életünkbe és azt tenni és úgy, ahogy eddig (van aki hellyel-közzel épp ezt teszi vagy próbálja tenni). Ez elítélendő? Nem, mert a legtöbb ember “nem tud mást”, mert nem ismer mást. Ám ettől még lehet ez a magatartás sem nem jó, sem nem valóság alapú, mert a valóság az, hogy sosem lesz már olyan, mint a Covid előtt. Lehet, hogy lesz jobb, de nem olyan. (Bár én a jobbat kétlem, de ne legyen igazam!) Amúgy zárójeles megjegyzés: ezt illene az egyháznak is tudatosítania: nem lesz olyan mint a Covid előtt (!) és levonni a konzekvenciákat.
Vigasztalás ügyben fel kéne fognunk:
a vigasztalás mikéntje, amivel vigasztalnak bennünket a vigasztaló választása és nem azé, akit vigasztalnak!
Vagy ő bölcs és tudja, hogyan teszi és mivel vigasztal, vagy nem, de azért ez sosem volt kívánságműsor! Akkor sem ha pici gyerekként ölelt apánk, anyánk és akkor sem ha felnőttként ölelt a barát.
A KÁTÉ vigasztalása nem a sajátja, hanem azt mondja, amit Isten a bibliában mond több helyen, azt gyűjti egy helyre és értelmezi.
A vigasztalás kezdete ez:
Az, hogy testestől-lelkestől mind életemben, mind halálomban nem magamé…
Most ne is azzal foglalkozzunk, hogy ez igaz-e vagy sem, hogy mi a vigasztalás ebben, hanem a DIMENZIÓIVAL! Testem-lelkem, éltem-halálom és ez fontos, nagyon is! Mindaz, amit majd ezek után mond olyan dolgok amik ezen dimenziókra igazak. Testre, mely most veszélyeztetett. Lélekre, mely másképp, de szintén. Az életre is igaz, amit itt élhetek, ami hátra van arra is vigasztalást mond majd. De a legmegdöbbentőbb: a halálomban is érvényes, a haldoklásomra és arra is, amikor már halott vagyok.
A következő posztban megnézzük mivel vigasztal és ez mit is jelent, igyekezve majd egyszerűen beszélni…
