Ez a tanulmány tizenkét olyan katolikus–protestáns viszonylatban máig vitapontként számító kérdést tekint át, melyek bizonyítják, a magyar reformáció nem kiragadható az akkori világtörténelmi összefüggésekből, és hogy a magyarországi reformáció nem halott történelem, hanem nagyon is élő örökség.
1-3 KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK
1. Mettől meddig számoljuk a reformáció korát?
Az újabb szakirodalom a reformációt hosszabb folyamatnak látja, és történetének vizsgálatát az 1505 (Luther beáll az ágostonos rendbe) és 1648 (westminsteri hitvallás, westphaliai békék) közötti időszakra terjeszti ki. Ha belegondolunk, ez mindenképpen indokolt, hiszen amit ma valódi protestantizmusnak tartunk, abba mindenképpen beletartoznak az 1619-es dordrechti kánonok, az 1643-as első londoni baptista, valamint az 1648-as westminsteri hitvallások. Ezek ugyanis még a reformáció hitelveinek és gondolatainak csodálatos összefoglalásai. Nem tartoznak bele ugyanakkor az angol Thomas Hobbes társadalmi szerződési, a német Christian Wolf természetjogi valamint az angol John Locke toleranciagondolatai. Ezek a személyek hiába voltak hivatalosan protestáns vallásúak, ők már valójában a filozófiai felvilágosodást alapozták meg.
A felvilágosodást minőségében az különbözteti meg a felekezetképződés korától, hogy a reformáció irányzatai és a tridenti katolicizmus hiába folytattak egymással sokszor fegyveres összeütközésekig elmenő, kíméletlen harcokat, a Végső Igazság létében és megismerhetőségében mindannyian hittek. Ezzel szemben a felvilágosodás a hitvallásos vallásosságot kinevezte a társadalmi béke legfőbb akadályának. A toleranciát akkor még alapvetően vallási erőszakmentességként értelmezték. A felvilágosodás hatalmas hazugsága az volt, hogy filozófusai a vallási erőszakmentességet eszmeileg csakis úgy vélték megalapozhatónak, ha a Végső Igazság létét tagadják, vagy legalábbis agnosztikusan vagy szkeptikusan nyilatkoznak a megismerhetőségével kapcsolatban. Így lettek fontossá az üdvösség dolgai helyett a földi dolgok empirikus vagy racionalista megismerése és megjavítása.
Érdekes, hogy a felvilágosodás időszakában is tudott Isten a történelmet érezhetően más irányba terelő ébredési mozgalmakat adni. Erről írtam ITT (
2. Ki a felelős a magyarországi reformáció elterjedéséért?
A magyarországi reformáció szimbolikus kezdődátuma 1518. Szerémi György kancellár híradás szerint ebben az évben jött be Magyarországba a lutheri hittanítás; deákok és királyi udvari emberek hozták be. Hogy a reformáció tanításait már Mohács előtt nyilvánosan és magas körökben is hirdették, annak bizonyítékai az 1523-as és 1525-ös törvények, amelyeket a „lutherani comburantur” (a lutheránusokat meg kell égetni) címszó alatt szoktunk összefoglalni. Ezeket a törvénycikket egyébként a pápai segélypénzek megnyerése érdekében hozták, hogy a királyi udvar eretnekellenes elkötelezettségét bizonyítsák. Jelen állapot szerint nem tudható pontosan, ezek országgyűlési határozatok voltak-e, vagy a király szentesítette és a megyéknek való leküldés által törvényesen kihirdettette-e. E ténytől függetlenül némely országnagyok, zászlósurak, sőt Buda szabad királyi város tanácsa is hozott és hajtatott végre máglyaítéleteket, ha nem is nagy számban, és főleg idegen és városi illetékességű németeken. Ezt a törvénykezést azonban az 1526. évi Szent György-napi országgyűlésen hatályon kívül helyezték. Az okok: a pápai hadi szubszídiumok beérkeztek, a zsoldostoborzásban viszont olyan lutheránus birodalmi németek (Landsknechtek) is érintettek voltak, akiknek erejét az ország semmiképpen sem nélkülözhette.
A protestáns történetírók szerint a magyarság Szűz Máriás zászlói alatt vonult hadba, és bizalma töretlen volt a katolikus egyházban és annak fejében. A török csapás azonban elementáris erejűnek bizonyult, ráadásul mögötte nyilvánvalóan kitapinthatóak voltak a magyarság kárára hozott pápai paktumok. Amikor ugyanis az 1526. május 22-i cognaci liga legfontosabb céljává V. Károly Itália fölötti hatalmának megtörését tette, és ezt konstantinápolyi követküldés által egy látens Habsburg-ellenes francia–oszmán akciószövetség is kiegészítette, a pápa áttételesen a törökök szövetségesévé lett. Hasonlóképpen az 1527-es sacco di Roma után úgy állt át a pápaság Habsburg-szövetségbe, hogy Szapolyai Jánost a franciák és a lengyelek is a szultánhoz utasították, a császárnak pedig 1529–30-ban (akkor átmenetinek gondolt módon) meg kellett hajolnia az evangélikus német birodalmi rendek protestációja előtt. Martinuzzi (Fráter) György egyensúlyt kívánt tartani a Habsburgok és az oszmánok között. II. (Nagy vagy Törvényadó) Szulejmán 1541 augusztusában maga „adta tudtára” Buda megszállásával és iszlám várossá tételével, hogy nem tűri a kétkulacsos politikát. 1551 decemberében az alvinci merényletben maguk a Habsburgok gyilkoltatták meg a pálos szerzetest. Noha a „követségnek sok, hadseregnek kevés” Castaldo-katonákat befogadta, az oszmán adót is megküldte. Ezzel a Habsburgok maguk iktatták ki azt az utolsó személyt, a – emberi módon szólva – három részre szakadt ország keleti fele reformációjának tevőleges gátja lehetett volna.
3. Hogyan jött létre a magyar vallási élet ferdinándi és erdélyi egyensúlya?
Ferdinánd magyar és cseh király (élete végén német-római császár) keleti székvárosára, Bécsre rendkívül nagy oszmán katonai nyomás nehezedett. Bécs akkor még sokkal inkább volt egy keleti határerődítmény, mint egy imperiális központ. Biztonsága azonban nemcsak presztízskérdés volt a Habsburgok számára, de a karintiai út révén szárazföldi főközlekedési utat is ellenőrzött Itália felé. Ferdinánd egyáltalán nem az a gyengeelméjű, pipogya, önhitt alak volt, akinek az 1968-as Egri csillagok című film ábrázolta. Úgy kellett a bátyja V. Károly által újra megzavart birodalmi vallásügyet nyugvópontra hoznia, hogy a török elleni védelemben nagyon is rá volt utalva a túlnyomó részt reformációra állt magyar társadalomra, de közben a pápai és spanyol segélypénzektől is függött. Az 1547-ben kitört schmalkaldeni háború hamarosan átment egy Metz és Toul püspökségekért vívott, 1559-ig tartó Habsburg–Valois konfliktusba Franciaország és Spanyol-Németalföld délnyugati határán. Mindeközben Ferdinánd 1548-ban a királyi Magyarországon elismertette a katolikus egyház birtokjogának folytonosságát és sérthetetlenségét, a Birodalomban viszont 1555-ben Augsburgban biztosította az evangélikus rendek lelkiismereti szabadságára alapozott vallásbékét, ahol az alattvalóknak annyi joguk maradt, hogy vagyonuk sérelme nélkül költözhettek saját vallásukon lévő hatalom (állam)területére.
Közben 1546-ban, a schmalkaldeni háború előestéjén elhunyt Luther, aki szorgalmazta volna a keresztyén Európa összefogását a török kiűzése és az iszlámveszély elhárítása érdekében. A nagy reformátor halála után végleg az államraison lépett a hitbeli megfontolások helyébe: a birodalmi evangélikus státusoknak politikai okból azzal a Francia Királysággal is összefogtak, amely 1533-ban nyílt hugenottaüldözésbe kezdett: Közben saját főhatalmuktól elvonták a gallikán típusú egyházpolitika lehetőségét, és ezzel újabb szuverenitási területet utaltak a kialakuló tartományi abszolutizmusok hatáskörébe.
Amikor tehát V. Károly 1555-ben szabad kezet adott Ferdinándnak birodalmi ügyekben (ami már előkészítette a császár és spanyol király 1556-os lemondását és a császári címnek az osztrák ág kezébe juttatását), Ferdinánd öccse abba a kompromisszumba mehetett bele a protestánsok felé, amelyet Magyarországon éppen a katolikusok javára kötött meg. A magyarországi rendek ugyanis spanyol és pápai segélypénzek, spanyol, vallon és (kisebb részt) itáliai katolikus zsoldosok reményében 1548-ban éppen azt mondták ki, hogy tartózkodni fognak a magyar katolikus egyház megsemmisítésétől (birtokai elfoglalásától), és Ferdinánd 1555-ben ugyanezt a garanciát vállalta a birodalmi evangélikus rendekkel és tartományaikkal kapcsolatban. A magyarországi aktus megerősítette a katolikus egyháznak a középkori törvények által is biztosított országos rendi státusát, valamint egy olyan kánonjogi elvet rögzített a közjogban, amely megakadályozta a valamikori egyházi birtokok elbirtoklását. Ez a kompromisszum egy olyan birtokjogi status quót ismert el, ami akkor csak a valamikori egyházi birtokok megmaradt roncsainak további elkallódását akadályozta meg. A távlati jövőre nézve azonban „becsempészte” a katolikus egyház megfelelő mértékű anyagi ellátásának követelményét a magyar törvények közé. A megmaradt birtokállományból megfelelő élet- és műveltségi színvonalon fent lehetett tartani egy olyan katolikus papi-értelmiségi réteget, amely lehetővé tette, hogy a magyar katolikus egyházi rend a tényleges társadalmi súlyánál mindvégig jóval erősebb reprezentációval rendelkezzen, ezt a helyzetét szívós munkával saját maga és egyháza folyamatos újra-kiterjesztésére használhassa fel, és az államhatalmat is ilyen irányváltás felé motiválhassa.
Így iktathatott vissza Mosóczi Zakariás és Telegdi Miklós 1584-ben a Corpus Iuris Hungarici első nyomtatott kiadásába négy kivett artikulust, köztük az eretneküldözésre vonatkozót is. A két katolikus püspök jogtudós ezzel évszázadokra, egészen pontosan az 1791. évi XXVI. törvénycikkig „becsempészte” az eretneküldözés követelményét a magyar törvények közé. Felemásabb volt a jezsuiták betelepítésének kérdése. Nagyszombati jelenlétük az Oláh Miklós-féle 1554-ös kollégiumalapítástól kezdve folyamatos volt.
A fejlemények nyomán a kialakuló Erdélyi Fejedelemség rendjei János Zsigmond és Izabella 1556-os visszatérési feltételei közé iktatták azt, hogy el kell ismerniük a katolikus egyház valamikori birtokainak szekularizálását. Ez az aktus nevezett javakat közjogi értelemben visszakövetelhetetlen világi állásba helyezte. Ezt a státuszt az 1557. évi erdélyi törvények jogilag is rögzítették, János Zsigmond pedig 1567-es unitárius vallásra térése nyomán külön meg is erősíttette (1568). Báthory István (1571–1586) így csak magánadományos alapon telepíthette be 1572-ben a jezsuitákat Kolozsvárra, akiket halála után a rendek a trónra lépő unokaöccsel, az ifjú Báthory Zsigmonddal ki is űzettek (1588). A köztes időben nevelték ki a kolozsvári jezsuiták azt a Várad környéki ifjú nemes konvertitát, akiről már a kortársak ajkán az a szállóige keletkezett, hogy „Protestáns Magyarországon született, és katolikus Magyarországon halt meg.”
