Két évvel ezelőtt írtam a Magyar Zene házáról és a Hangdóm egyik műsoráról, mint személyes élményről. Akkor azt írtam, hogy folytatom. Eleddig nem tettem meg – most pedig az az apropója, hogy a Liget Projektet a legjobb turisztikai fejlesztésnek választották – amolyan Oscar díjat kapott (1). Csak egyetérthetek vele, mert tényleg szenzációs az egész, az új Néprajzi Múzeummal együtt.
Most tehát arról írok ígéretem szerint, hogy milyen az állandó kiállítás a HANGDIMENZIÓK – zenei utazás térben is időben. Előre szólok – szuperlatívuszok következnek és azért, mert csak ebben lehet szólni róla. És azért, mert – megvallom – szeretnék kedvet is csinálni hozzá! Állandó kiállítás – megtekinthető ma is, később is és erősen ajánlott!
impressziók
Olyan ez a kiállítás, mint egy elvarázsolt kastély! Teremről teremre haladva bűvöl el alkalmazkodva a zene varázslatához. Mindig más megvilágításban tárja elénk a nagy pillanatokat. A gondolat, amin végigvezet a zene történeti szála, olyan, mintha felfedezőútra terelne. A felfedezés mindig valami meglepőt hoz. Így a felfogás, amiben bemutatnak egy-egy zenei kort, mint egy-egy önálló univerzumot mindig valami új, nem várt meglepetés, korok hangulata, régen élt emberek dalai visszhangoznak az időn át.
Az Avatárból jut eszembe egy szép képsor, mikor rácsatlakoznak a lelkek fájának lecsüngő ágaira a hajfonatukkal: ősök hangja, régi hangok az első daloktól fogva – mondja Neytiri Jake-nek. Egy kicsit ilyesmi, mikor a terekben mozogva, látjuk az enteriőrt és halljuk a muzsikát. Csak mi nem hajfonatunkkal csatlakozunk a hangokhoz, hanem egy profi fejhallgatóval.
Azt hiszük egy idő után, hogy a kiállítás termei ismételni fogják magukat, mint a zenei motívumok refrénszerűsége bizonyos taktusok után: de nem! Mindig új dimenzióba érünk, teljesen más felfogásba, bemutatásba, megjelenítésbe – minden szempontból. Mintha az ötletességnek nem lenne határa. Valójában a kreativitás tényleg határtalan, ám ezt installálni azzal a céllal, hogy elmeséljünk valami magasztos történetet – véleményem szerint – rettenetesen nagy teljesítmény. Mondhatnánk pestiesen: ez a kiállítás überkreatív!
KÉT ÓRA – érdemes rászánni az időt?
Röviden: igen! Végigmenni rajta 2 órát vesz igénybe, s ezen a ponton lehet, hogy némelyek riadt tekintettel néznek vissza e jelen olvasmányra. Hogy mi? Két óra? Ám el kell oszlassak minden aggodalmat annak ellenére, hogy a 2 óra nem kevés idő. Főleg a pörgős-pörgetős közösségi média korban. Két órát kérni valamire, mikor az idő ily nagy kincs és ily kevés van belőle? De mi van, ha megfordítjuk a dolgot: két óra alatt mennyi mindent kaphatunk – ez talán jobban megfelel az új racionalitásnak is. Mert pont erről van szó! Most arról az igazságról nem is beszélve, hogy minden igazán jó dologhoz idő kell.
Két órát sétáltunk bejárva kiállítást, de egy percét sem untuk. Mert érdekessége és változatossága nem is telített meg annyira, hogy úgy érezzük: “menni kéne már tovább, mert most már elég”. Cicero szerint a változatosság gyönyörködtet és a kiállítás ezzel a jó változatossággal mutat rá a hangra, a zenére. Hosszú út és idő, de nem aránytalanul, nem vontatott, de nem is tölt túl. Angol rokonaink annak idején azt mondták: ők még ilyet nem láttak, de még hasonlót se! Hát én se! Átlagemberek, mint mi és lenyűgözhetőek vagyunk, mert az ember szívét-lelkét a gondolat, a szép, a jó, a nagyszerű ragadja meg igazán.
technika, terek, vizualitás
A fejhallgató, melyen át hol narrációt hallunk, hol zenéket olyan pontos, hogy fél méterrel arrébb már más zenét vagy narrációt hallunk. A képiség, a korokat megjelenítő térszervezés idézetek csupán. Nem törekedtek középkori templomot építeni vagy épp tökéletes természetet rajzolni videografikákkal – mert színfalakat hoztak létre a szemnek, hogy enteriőrt adjanak valaminek, a szándék az volt, hogy a látvány beléptessen a hallásba, a fülünkön át érkező zenébe, mely viszont már az eredeti. A technikai megvalósítás biztonságosan és félméteres érzékenységgel működik.
a hit és a szép
Régen úgy tartották: ami igaz az szép is. A modernitás mondott ellent ennek, mondván az igaz lehet ocsmány is, és a rút szép. Lehet vitázni, hogy a régebbi vagy emez új az igaz vagy igazabb. Mindenesetre a szépet, az értékeset fontos látni és élvezni. Kálvin mikor megkérdezték: mit fogunk csinálni az örök életben? – akkor egy tőle váratlant válaszolt: élvezzük Istent! A szigorú Kálvin ilyet mondott… nahát! Na de, miért mondott ilyet? Azért, mert minden jó, szép és igaz Istentől és Istenből ered. A természet szépségétől az ember szépségén át, a szellemi javakon át a szerelemig – minden az Ő fejéből pattant ki. Kivéve a bűnt és az utána következő romlást – ahhoz neki nincs köze. Isten és a szép- igaz nem ellenségek, hanem Ő mindezeknek forrása.
Ezért keresztyénként a szép és igaz meglátása és élvezése nagyon is helyes. Még inkább helyes, ha tudunk alkotni ilyen értékeket – erről szólt a keresztyén civilizáció másfél évezredes története. Áthatotta egy hit, mely minden mögött ott volt egykor és inspirált. Más kultúrák és vallások is hoztak létre nagyon is kiemelkedő emberi alkotásokat, műveket. Ismerni mindezeket művelődés, vagyis önnön lelkünk, elménk megművelése.
kreatív inspiráció
Isten teremt, az ember pedig az Ő képmása hivatása alkotni, s valljuk meg: ebben leljük igazán örömünket. Legyen az bármi is, bármilyen hétköznapi vagy egészen különleges. Ez a kiállítás nem csak minőségi élmény, hanem inspiráló is. Arra késztet, hogy tovább menjünk a zene útján, hogy átvegyük az ősök örökségét, hogy művelődjünk azáltal, hogy magunkat megműveljük. És talán arra is, hogy alkossunk, egyszerűt vagy nagyszerűt ki hol és miben él.
Kedvcsinálónak ajánlom megnézni az intrót! (a hivatkozásokban)
HIVATKOZÁSOK:
(1) Mandiner cikk ITT
(2) INTRO a kiállításról – érdemes megnézni 5 perces videó: ITT
