Jóemberkedés. Ma mindenki moralizál, mert ezt harsogják a kultúránkat meghatározó „kultúraképző” központok. Persze világosan megértették: az emberben van egy olthatatlan vágy – jó embernek lenni! Ez abból fakad, hogy senki sem az. Viszont senki sem akar rossz ember lenni, mert van erkölcsi érzéke és ezt meg kéne valahogy nyugtatni. Aztán mindenhonnan kapjuk az ötleteket, hogy hogyan lehetnénk jó emberek. Mit érezzünk, mit gondoljunk és mit kell hozzá csinálnunk. És az ember nekiáll jóemberkedni. Egy dolog azonban nem mindegy: igazi jóságról van szó vagy tömeges önáltatás áldozatai leszünk…
A lényeges kérdés: ki mondhatja meg mi a jó! Befogadó oldalról mindez nem tudomány kérdése, egzakt bizonyítékok dolga, hanem hit kérdése! Mit hiszünk el, mi a jó, mit hiszünk el arról, hogy ki mondhatja meg ezt nekünk? Akkor is így van ez, ha „összefoglaló” nevet használva azt mondom, hogy a liberalizmus (progresszió, woke, cancel culture, érzékenyítés, szivárványvallás stb.) és akkor is így van ez, ha történetesen úgy gondoljuk, hogy Isten az, Aki megmondhatja – mi a jó és a rossz.
Ugyanakkor nem csak hit kérdése mégse, hanem annak a kérdése, hogy tényleg, mi a jó? A jó transzcendens valóság, azaz nem mi mondhatjuk meg, határozhatjuk meg, hanem valami, ami túl van mirajtunk. Pontosabban, VALAKI. Valaki, aki nem mímeli, hanem tényleg jó. Oswald Chambers írta, hogy “a jó a legjobb ellensége, mert olyan, mintha a legjobb lenne, de csak jó”. Az abszolút és a viszonylagos. Erre épít az elhitetés és annak nyomán az önámítás. A viszonylagos jónak tűnő abszolutizálja magát.
Odamegy Jézushoz a gazdag ifjú és azzal szólítja meg, hogy „jó mester”. Embernek nézi, az ő számára Jézus egy kiemelkedő “jó mester” a sok mester közül. Krisztus alkalmazkodik az ifjú inerciarendszeréhez és visszakérdez: miért mondasz engem jónak, mikor egyedül az Isten jó?
Ezzel szemben a humanista szekularizmus, mint egy nagy modern vallásfolyam emberközpontú, azaz az ember az, aki megmondhatja mi a jó. És ma meg is mondja ezer csatornán keresztül és ezzel keretezi az emberek gondolkodását. Sémákba tereli és ezekben a sémákban gondolkodnak is. Példának okáért:
mi a szeretet, ki az aki szeret?
Az, ha valaki befogadó, az szeret! Következésképpen, ha valaki nem az, akkor kirekesztő, tehát: az rossz, gonosz, mert nem szeret. Elmondják kismillió alkalommal és átmegy a köztudatba. Mert mindenki ezt mondja és ugyan ki akarna gonosz lenni? Csakhogy
a pokol kapuja jószándékkal van kikövezve
Dante megfigyelése tűhegyes! És jelzi: a jószándék nem elég, a jószándék még nem a jó! És ez az átverés lényege: a jó silány másolata, ami megnyugtatja a lelket. Hamisan, életveszélyesen, örök-élet-veszélyesen! És mikor elkezdi borogatni ezt a hamis nyugalmat a „legjobb”, Krisztus evangéliuma és szabadítása, akkor egyre többen éktelen dühre, gyilkos indulatokra gerjednek.
Ha meg akarjuk érteni a kultúrharc lényegét, akkor azt kell megértsük, hogy ez
