Egy ízben, messze Északkelet-Magyarországon, szemtanúja voltam annak, hogy miként készítik elő az ország első emberének, a köztársasági elnöknek a látogatását valahol. Velem együtt egy egészen falusias jellegű kisváros – rég holt bibliafordítók leheletét őrző, veretes hely – volt izgatott tanúja mindennek. Fekete terepjárók jelentek meg, kék villogóval már napokkal az esemény előtt. Az ünnepséget a református templomba tervezték. Megdöbbentő volt hallani a helyiektől azt, hogy a biztonsági emberek a templom környékén szinte minden családot meglátogattak, beszélgettek az emberekkel szerte a kisvárosban. Láttam, ahogy a templom körüli utcákban méricskélnek távolságot, időt, s ahogy a rendőrséggel együtt a menekülő útvonalakat, a potenciálisan veszélyes helyeket mérik fel, és teszik biztonságossá. Láttam a kamerákat, a posztokat, az öltönyös „útegyengetőket” rejtett fülhallgatóval egybekötve. Udvariasak, kedvesek, de határozottak voltak. S mire eljött a várva várt nap, amikor az egész kisváros a látogatás és az érkező személyétől szinte teljesen kifordult önmagából – addigra az arra hivatalosak mindent előkészítettek. Mindent azért, hogy annak a nagy embernek a legbiztonságosabban érkezésben és lakozásban lehessen része.
Ha sok ezer évet ugrunk vissza az időben, azt mondhatjuk, hogy az ókorban is ugyanez volt a protokoll. William Barclay skót professzor pontosan rögzítette ezt az ókori kultúrában fogant folyamatot. Elmondja, hogy ha a király valahová el kívánt látogatni, bármilyen okból: provinciákba, városokba, bárhová, először kiküldtek egy hírvivőt.
Ennek kettős feladata volt: egyrészt meghirdette az adott helyen, hogy a király ekkor és ekkor érkezik. Készüljetek a fogadására. Másrészt pedig ő maga leült a helyi hivatalosokkal, és átbeszélték, hogy hogyan készüljenek a király fogadására. Bejárták a környéket, és megtekintettek minden utat, s az utak környezetét. Megtárgyalták, hogy melyik völgy, melyik magaslat lehet potenciálisan veszélyes a király és küldöttsége számára, s mit kell ezekkel tenni ahhoz, hogy a legbiztonságosabb, előkészített és simán gördülő legyen az uralkodó érkezése.
Advent – olyan időszak, amiről sokan, sokfélét gondolunk, látjuk a külsőségeket, amik ráragadtak egy ideje már. De mi is ennek igazán a szíve veleje? A szó maga ennyit jelent: jövetel. Régiesen és pontosabban: úrjövet. Advent valós tartalmát ez határozza meg:
az úrjövet.
Így az advent valóságos jelentősége kettős: készülés és várakozás. Sokan mondják ilyenkor – még egyházi körökben is: várjuk, hogy megszülessék a Jézus! Ne tévedjünk: már megszületett! A születésre várakozás az ószövetségi nép adventje volt. Az Újszövetség népének az adventje, a mi adventünk már egészen másról szól. Mi már nem Jézus megszületésére várunk, akármilyen romantikus is ezt mondogatni ilyenkor. De nem erről szól a mi adventünk. A mi adventünk visszavárás.
A Királyt várjuk
– aki megígérte, hogy visszajön. S ez a visszajövetel, ez az advent valami nagyon konkrét dologra hív minket: a várakozás mellett, s ezzel együtt – a készülésre. Hogyan készüljünk, a Királyra várva?
Amikor az ókori hírvivő kiment, hogy megtekintse a király útját a helyi hatalmasságokkal, volt, hogy kisebb-nagyobb völgyeket fel kellett tölteni. Miért? Mert a keleti sivatagok, puszták világában elég volt egy-egy szélvihar, és egyszerűen eltűntek a megszokott utak. Ha áradások jöttek, úgyszintén. Új völgyek alakultak ki, és új hegyek emelkedtek. Ilyenkor új utakat kellett készíteni, ha az uralkodó érkezett. Völgyeket feltölteni, hegyeket elhordani. S ezt a fogadóknak, a meglátogatandóknak, azoknak kellett elvégezniük, akik készültek a király fogadására: az ő népének.
Az ő feladatuk volt utat készíteni az eljövendő uralkodónak. Akik vártak arra, hogy hozzájuk érkezzen. Ahogy ma is, Jézus Krisztus követői, az ő népe az, aki tud arról, hogy a Király egyszer majd eljön. Ők várják, ha várják őt. Szív szerint.
Mit jelent ez? Jézus egy helyen azt mondja, hogy azok az ő gyermekei, akik cselekszik a mennyei Atya akaratát. Keresztyén életünknek meg kell látszania. Ha manapság valaki nem tesz mást, csak éli hűségesen a Szentírás mentén az életét, az egyértelműen fel fog tűnni. Látszani fog. S hogy miért? Azért, mert a világosság a sötétségben fénylik. A sötétség pedig egyre nagyobb körülöttünk. Ha egy hívő ember manapság hűséggel, a bibliai értékekhez való ragaszkodással éli az életét, és ennek mind megéléssel, mind szavakkal is, ha kell, hangot ad, az mind jeladás a világ sötétjében a felé, aki jön, s akire várunk.
Jelzem neki imádsággal, megértett, megcselekedett igével, hűséggel, hogy itt vagyok Uram! Ébren vagyok, várok rád, itt találsz meg, ha jössz! Adunk-e olyan fényjeleket, amelyeket látva ránk talál majd az, aki jön? „Vigyázzatok, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, amikor az Embernek Fia eljő!” Legyünk éberek, mert a jelek teljesednek. Egyszer Jézust megkérdezték a tanítványai: „Mondd meg nekünk, mikor lesz ez (a jeruzsálemi templom megsemmisülése) és mi lesz jele a te eljövetelednek, és a világ végének?” (Máté 24,3)
Advent harmadik hetében ezzel folytatjuk majd…
