Ugyanaz a felszólító fordulat szerepel a 44 EP-képviselő Orbán Viktorhoz intézett levelében, mint amely felemelt mutatóujjal Antony Blinken amerikai külügyminiszter figyelmeztette Hszi Csin-ping kínai elnököt.
Lám, lám, progresszivista liberális hálózat és propaganda csak azért sincsen! ( – pedig nagyon igyekeznek még kommunikációs panelok szintjén is ugyanazt sulykolni…) A történelem azért most már szerintük is újraindult, és megint van jó és rossz oldala…
„Aminek most tanúi vagyunk, az nem csupán a hidegháború vége, vagy a háborút követő időszak elmúlása, hanem a történelem vége abban az értelemben, hogy ez az emberiség ideológiai fejlődésének és a nyugati liberális demokrácia egyetemessé válásának végpontja, mint az emberiség végső kormányzati formája.”
Francis Fukuyama 1989-es, mindössze néhány oldal hosszúságú esszéjével már cikkek ezrei vitatkoztak. A japán-amerikai származású politikafilozófus fő tézise abban állt, hogy a nyugati típusú liberális demokrácia egyetemlegesen biztosítja a szükséges információkhoz, a gazdasági jóléthez és a politikai befolyásoláshoz való hozzáférést, ezért a többségi társadalom békés fejélődésben és erőszakmentes konfliktuskezelésben érdekelt része hozza el a háborúk végét, az örök béke korát. Mintha a történelem a háborúk története lenne!
Mintha a háborúk éppen nem mindazt az értéket pusztítanák el – gyakran néhány másodperc alatt – amelyet korábbi évszázadok fáradságos munkával teremtettek, illetve őrizetek meg… „A történelmet a győztesek írják.” E közhelyszerű megállapításnak éppen mi, magyarok vagyunk a legékesebb ellenpéldái. Mi ugyanis tudjuk, hogy történelme csak annak van, akinek emlékezete méltó a megőrzésre.
Nem véletlen, hogy Cicero szerint is a történelem az ősök hagyománya, az emlékezet élete, az igazság fénye és az élet tanítómestere. (Leginkább csak ez utóbbit szokták valódi megértés és átélés nélkül szajkózni.) De honnan az önbizalom, hogy kerek-perec kijelentsék:
„Mi vagyunk a Jók, ők a Gonoszok! A mi történetünk maradandó!”
Hívő emberekként a zsoltáros szavaival valljuk: „De Te, Uram örökké megmaradsz, és a Te emlékezeted nemzetségről nemzetségre áll.” (Zsolt 102, 13) Az örökkévaló Úr gondoskodik mindarról, amit Ő – saját műveként és munkájaként – megőrzésre érdemesnek talál.
Teszi mindezt kegyelmével, igazságával és hatalmával. „Láttassék meg a Te műved a Te szolgáidon, és a Te dicsőséged azoknak fiain. És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!” (Zsolt 90, 16-17).
Nem lehet magunkat Isten nélkül, sőt egyenesen Isten ellenére az igazság bajnokainak kikiáltani. Urunk már számtalanszor megcsúfolta azokat, akik előre a „történelem győztesének” nyilvánították magukat.