“Christian Lindner, a Szabaddemokrata Párt (FDP) vezetője az új hárompárti német koalíció kormányprogramját már a tárgyalások közben egy új politikai kultúra kialakulásának lehetőségeként méltatta. Később arra utalt, hogy a 22 munkacsoportban 300 szakértő bevonásával, 46 napi tárgyalás után létrejött 278 oldalas program a különböző ideológiai vércsoportokhoz tartozó pártok közötti „kölcsönös alkalmazkodás” terméke, ami kompromisszumai miatt – mint minden hasonló helyzetben – a jövőben bizonyára számos vita forrása is lesz. Az FDP-nek a két baloldali koalíciós partnerrel, a szociáldemokrata párttal (SPD) és a Zöldekkel folytatott tárgyalásain sikerült érvényesítenie azokat a törekvéseit, amelyek az adóemelések elkerülésére és a német gazdaság „ökoszociális piacgazdasággá” történő átalakításban a hagyományos dirigista és újraelosztás-központú politika megakadályozására irányultak. Az FDP-nek ezzel azt is sikerült kifejezésre juttatnia, hogy nem csupán az alapvető emberi jogok, hanem a piacokat előnyben részesítő gazdasági liberalizmus lobbipártja is.
Ugyanakkor az FDP további sikerének tudható be, hogy a tárgyaló felek egyetértésre jutottak:
2023-BAN A PANDÉMIA MIATTI PÓTKÖLTSÉGVETÉST ÉS NETTÓ ÁLLAMI HITELFELVÉTELT KÖVETŐEN A NÉMET ALKOTMÁNYBAN SZEREPLŐ ADÓSSÁGFÉKET ÚJRA AKTIVÁLJÁK.
A szerződés szerint a NextGeneration uniós helyreállítási alap időben és nagyságában korlátozott eszköz. Mindez a német stabilitási kultúra jegyében a szolid fiskális politikához való visszatérést ígéri, jóllehet a német baloldali pártok – hasonlóan az olasz és más dél-európai partnereikhez – inkább a szabályok fellazításában érdekeltek. Ezért a képet némileg árnyalja, hogy a modernizáció és az energiafordulat finanszírozása érdekében a koalíciós szerződés arra hívja fel a figyelmet, hogy adóemelés hiányában az adósságfék „kreatív kezelése” milliárdok felszabadítását tehetné lehetővé. Ezt erősíti, hogy Macron francia elnök, alig leplezve az EU-ban vezetői ambícióit, egyenesen arra utalt, hogy a pandémia után már nincs visszatérés a megelőző status quóhoz.
A „kölcsönös alkalmazkodás” szellemében az SPD-nek ugyanakkor sikerült megerősítenie, hogy szociális kérdésekben a „kompetenciapárt” szerepét kívánja betölteni, és ennek igazolásaként egyik fő követelését el is érte: a Hartz-törvények revíziója mellett ugyanis a minimálbér 9,60 euróról 25 százalékkal 12 euróra emelkedett, s ez az alacsony bérszektor időszakának végét ígéri, jóllehet ez az intézkedés a szolgáltató vállalkozásokat érzékenyen érinti, míg más területeken növeli a bérekre gyakorolt nyomást. A bírálat további része a CDU, a német konzervatív párt részéről úgy fogalmazódott meg, hogy a minimálbér kérdése alapvetően a tarifaautómia, azaz a munkaadók és a munkavállalók egyezkedésének, és nem annyira a pártpolitika tárgya.
Ha a tárgyalástechnikában a „kölcsönös alkalmazkodás” jelen is volt, az elfogadott koalíciós szerződés egyes pontjainak radikalizmusában mindenképpen a Zöldek nevezhetőek a legsikeresebbeknek, ezzel azonban a „reality check” kockázatainak is leginkább a saját politikájuk van kitéve.
A KÜLÜGYMINISZTERI POSZTTAL A ZÖLDEK EGY OLYAN LEHETŐSÉGHEZ JUTOTTAK, AMELYNEK MEGFONTOLÁSAI TÖBB TEKINTETBEN AZ 1990-ES ÉVEK GLOBALIZÁCIÓVEZÉRELT OPTIMISTA VÁRAKOZÁSAIRA EMLÉKEZTETNEK, ÉS A KLÍMAVÉDELEM MINT „VILÁG-BELPOLITIKA” JEGYÉBEN A NEMZETÁLLAMI „KÜLPOLITIKA VÉGÉT” SUGALLJÁK.“
A Zöldek a külpolitikát ugyanis a világ egészének „megmentéseként” elsősorban klímapolitikának tekintik, amely minden mást felülírva a „világ-belpolitika” részeként globális és kooperatív lehet. Ebben a nézőpontban a reálpolitika és a geopolitika egyáltalában nem kap helyet. A Zöldek megerősödött pozícióját jól szemlélteti, hogy hozzájuk került a gazdasági és a klímavédelmi minisztérium tárcája. Mi több, a klímavédelemnek mint legfőbb prioritásnak a kérdéseiben az így létrejött szuperminisztériumnak minden más minisztériummal szemben vétójoga van. A Zöldek más kérdéseket, mint az Északi Áramlat 2. üzembe helyezésének a felfüggesztését éppen úgy napirendre tűzték, mint a pekingi téli olimpia bojkottálásának a lehetőségét. Ezenfelül már a választási kampányban a kijelölt külügyminiszter, Annalena Baerbock „párbeszédet és keménységet” helyezett kilátásba a Szövetségi Köztársaság Kína- és Oroszország-, nem kevésbé jogállamiság tekintetében Lengyelország- és Magyarország-politikáiban. Baerbock hangsúlyozta, hogy a merkeli korszak gazdaság- és vállalatbarát politikájával szemben a külpolitikában az értékeket és a normativitást kívánja előtérbe állítani. Mindezt annak ellenére, hogy a Szövetségi Köztársaság „született kereskedelmi államként” és az Ostpolitik egykori „enyhülési nagyhatalmaként” kezdettől fogva exportirányultságú növekedési modellben gondolkodik, s az exportban elért sikereitől függ a saját jóléte és az a képessége is, hogy az EU-ban a vezető nettó befizető állam legyen. Ezenfelül az új külügyminiszter politikai játékterét jól mutatta az SPD frakcióvezetőjének azon jelzése, hogy a korábbi gyakorlathoz hasonlóan a külpolitikai szféra „összreszort”, aminek alakításából a mindenkori kancellár és ezzel a kancelláriahivatal nem maradhat ki.”
